Csak jelzem, hogy még vagyok, a blog is létezik, futok is, fegyencek is - nem írok, igaz, de mentségek helyett ott a fenti kép. Ennyi. Majd jövök!

"80 km a hátam mögött, innen séta. Ciki, nem ciki, elfáradtam." /innen/. Ne bassz, tényleg? Már nyamvadt 80 után?  Hogy még demotiválóbb legyen, tuti, hogy a srácnak ráadásul van valami olyan sztorija, hogy tavaly még 140 kilót nyomott és mindkét lába el volt törve, de aztán egyszer kiment futni és... Állok a villamoson, pörgetem át az esti blogadagot, és ilyenek jönnek szembe, legszívesebben felsóhajtanék a Combino közepén, hogy "ééédes faszom"...

Dagadt Köcsög motivál, az emberléptékű sikersztorik utat mutatnak, de az ilyen terminátorkodás valahogy annyira le tud törni. 

Nem az ilyenek miatt futok, hanem az ilyenek ellenére. Bár ha lenyomtam a nyolcvanat, talán én is máshogy fogom gondolni. Szmájli.

A fegyencet természetesen csinálom, bár a jógatanfolyam miatti "nagy" kimaradás óta a múlt hét is kimaradt, egyszerűen nem jött ki a lépés. Nyár. Mindenesetre azt találtam ki, hogy nem lesz heti fegyenchíradó, mert még begépelni is unalmas, hát még olvasni. Akkor írok róla, ha van mit. Meg ha olyanom van.

Lássuk, hol is tart a dolog! A múlt heti edzés:

Testem edzésének legújabb hírei, avagy harminc felett minden nap ajándék: futni vagy két hete nem futottam. Az a kisebbik gond, hogy meleg van, meg mindenféle program van, vizekbe kell bemenni meg söröket kell meginni, ezek ilyen nyári dolgok. A nagyobb baj az, hogy az elmúlt két futás alkalmával minden előzmény nélkül elég durva izék... jobb megnevezés híján valamiféle refluxos tüneteim lettek. "A reflux tünetei a gyomorégés és a felböfögés. [...] a szegycsont mögött égető fájdalomérzet jön lére, ami az egész mellkasra kisugárzik." - mondja az internet és sajnos kurvára igaza van.

Kicsit tanácstalan vagyok, hogy akkor ez most mitől és miért, de nagyon nem szeretném, ha amúgy is ingadozó futókarrieremet ez baszná el.

Viszont ha bele is fulladok a futással felvert gyomorsavamba, legalább a lábammal minden oké! Itt osztottam meg a világháló közönségével lábfájásom minden apró részletét, ami miatt nemrég még egy ortopéd orvoshoz is elmentem végül. Már nincs para, csak úgy a megelőzés miatt. Azt mondta, a megerőltetéstől volt, begyulladt valami, ha ilyen van, pihentessem, túlélem.

Szóval még jó, hogy lett ez a gyomros nyavalya, különben a végén még futnom kéne.

Én sem maradtam ki a Nike+ futóalkalmazás hype-ból, márminthogy megjelent Androidra, persze ki kellett próbálnom. Szerencsére bughegyeken és bugyogó üstökben főzött ROM-ok gőzeiben edződött, kérges lelkű Android-felhasználóként volt annyi eszem, hogy nem bíztam vakon a technikában és még otthon megnéztem, hogy hogyan működik. Ebből aztán az lett, hogy tegnap este lila fejjel anyáztam az összes rohadt cipőgyáros programozó wannabe-t: egyetlen szerencse, hogy legalább itthon jöttem rá arra, hogy "basic run" módban, tehát ha nem fix távra vagy időre futok, akkor nem lehet leállítani ezt a kurva appot! Mutatom:

Az alap képernyő free run-nál. Megy a számláló, alul a piros csíkon lehet lepauzolni a futást. Az androidos "back" gomb hatása ugyanez. Rányomok és:

Lepauzézte. Innentől vagy "resume", ami értelemszerű, vagy "end run", de ekkor azt mondja:

Tehát vagy kenszölözöd és vége, ekkor semmit nem tárol el, vagy megy tovább a végtelen futás. J. szerint ez nem bug, hanem feature, hiszen a Nike szlogenje szerint "never stop running". Lehet, de akkor is, ha ezzel egy futás után szembesülök, szerintem a jógikus nyugalmat félretéve ordítva harapom ketté a telefonom. Így is majdnem ezt tettem. Marad a CardioTrainer, ők legalább azt csinálják amihez értenek és nem próbálnak cipőt varrni.

(UPDATE: mégis kipróbáltam, 5 km-re állítva a távot. Vagy brutálisan félremér, vagy az Endomondo a hülye, de J. végig majdnem mellettem futott azonos távon és tempóval, és a Nájki eléggé irreális számokat dobott a végén...)

Hogy ne csak futásró legyen szó, időközben elvégeztünk egy ashtanga jóga tanfolyamot is. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan lehet 8 alkalomba besűríteni az egész egymásra épülő, kb. 2 órás mozgássorozatot, de ez legalább kiderült: nehezen. Viszont nagyon jó alapozás volt a továbbiakhoz, legalább a napüdvözletekre meg az elején az álló gyakorlatokra sikerült ráéreznem. Edzésnek sem utolsó, fel is kellett függesztenem a fegyencet kb. egy hónapra, mert egyszerűen nem volt időm regenerálódni ahhoz, hogy egymás mellett menjen a kettő. J. meg egyenesen muszklikat növesztett.

A tanfolyam végén azt az útravalót kaptuk, hogy érdemes heti 6 alkalommal jógázni - ez az, ami munka és más sportok mellett nekem teljesen lehetetlen. Reggelente megcsinálok 3 db "A" és 2 db "B" napüdvözletet, ez lassan beépül a napi rutinba, emellett megpróbálok heti 1-2 alkalommal eljárni valahova. Tudom, nem elég elkötelezett, nem elég jógi, nem elég ommm, de azt hiszem, jó lesz ez így. 

(Nem nagy cucc meg nyugídjas sikerélmény, tudom, de olyanokat veszek észre magamon, hogy pl. a hűtő alsó polcán levő dolgokhoz le tudok hajolni térdhajlítás nélkül, ami eddig nem ment. És valószínűleg nem a hűtő nőtt meg).

Na és szóval, hogy mi volt az utóbbi két hétben? Ott van a képen (az nem az én lábam, rohadt perverzek! Csak egy szőrös férfiláb gondolom kevesebb olvasót vonz). Begyászolt rész a bokacsont fölött a jelölt részen, rálépésnél, lépcsőzésnél fáj, eleinte szinte szabályos sántítás, majd csak szimpla fájdalom a végén enyhe húzódásérzésbe szelídülve, a futást még gondolatban is kerülnöm kellett.

Kezdődött a romlás azzal, hogy felállítottam egy új távolsági rekordot kifutva Csepelre és vissza, még a régi csöves cipőmben. Ekkor már éreztem, hogy nem teljesen oké minden, de úgy gondoltam, máskor is volt ilyen és akkor is hamar elmúlt. Meg új cipőm is lett. Rádobtam egy sebességrekordot is gyorsan, aztán a dupla szigetkör után elmentünk Prometheust nézni, és mire kijöttünk a moziból este 11 felé, akárha egy alien rágta volna le a jobb bokám. Próbáltam persze diagnosztizálni magam az interneten, de nemigen sikerült - persze az összes létező ötezerféle futónyavalya fenn van, csak épp richtig hogy ez nem. A "tibialis tendonitis"-re hasonlított némely leírás szerint, de más leírások szerint meg rohadtul nem. Szóval nem jöttem rá, mindenesetre jegeltem és J. hozott rá egy Perskindol nevű csodakrémet, ezzel kenegettem, meg próbáltam minél kevesebbet mozogni. A múlt héten szóba se jött a futás, ezen a héten pedig kedden mentünk egy hatost, ami után enyhén ugyan, de még mindig húzódott az a rész, aztán legutóbb tegnap kockáztattam meg egy nem visszafogott szigetkört (6:01 lett az átlagtempó) és úgy néz ki, minden rendben.

A tanulság az, hogy ha ilyen van, az első jelnél abba kell hagyni mindenféle mozgást és lefeküdni a kanapéra sorozatokat nézni meg képregényt olvasni. A megelőzést illetően kevésbé vagyok okos - az a durva, hogy a dolog nem futás közben és nem is rögtön utána jelentkezik, hanem enyhébb formájában először csak másnap, és harmadnaptól kezdve lesz igazán gonosz. Az oka egyértelműen a túlerőltetés, ésszel kell lenni, de közben meg valamilyen szinten muszáj a határokat is feszegetni. Na és azért persze elmegyek orvoshoz is.

Szóval hol is tartunk? Két hét kimaradt a most követett félmaratoni edzéstervből, de mivel úgysem készülök félmaratonra, kit érdekel? A jövő héttől nyomás tovább.

Ez a futás bizony már két hete volt, de beblogolom, megérdemli. Szubjektíve sporttörténelmi alkalom, az első "nagy" távom, ahol nem a puszta túlélésre, hanem tempóra is mentem, azzal az elképzeléssel, hogy legalább 7:00 alatt próbálom tartani a kilométereket (megj.: átálltam km/h-ról min/km-re - eleinte ez egy roppant idióta és értelmezhetetlen mértékegységnek tűnt, de addig-addig olvastam ilyen meg olyan tempókról különböző futóblogokon, hogy végül kezd már több értelme lenni, mint az előbbinek). A képről láthatóan egy dupla szigetkörről van szó, a másodikban frissítés a pálya melletti csapból, útvonal szigorúan a rekortán mellett - szerintem iszonyúan szívja el a mozgási energiát, és mellesleg kezd egyes részeken teljesen szétrohadni. Egyébként a szigetkör nagyszerű dolog. Nincs lámpa, nincs zebra, nincs akadály, csak a futás van, egyszerű, jó.

Ja, de hogy ez miért két hete volt, és azóta merre jártam...? A reklám után kiderül!

No, újraindult a fegyenc lájtosba'. Jópár hetet nem blogoltam be (elképesztő veszteség a fitnessz világirodalma számára, tudom elnézést), aztán 2-3 hét kimaradt az intenzív(ebb) jóga miatt, de most haladok tovább az egykezes fejenálló fekvőtámasz felé, ha-ha.

1. Fekvőtámasz:
Fekvőtámasz előredőlve/térdelve (bemelegítés): 12/5
Teljes fekvőtámasz: 11, 8

Egy picit könnyebbre számítottam a 2x25 fél fekvő után, de nem, nem az.

2. Lábemelés:
Térdfelhúzás/térdemelés fekvésben: 12/10
Hajlított lábemelés fekvésben: 20, 2x19

Ez meg mekkora rémség volt eddig, most meg kezdek átlendülni a holtponton (spoiler az eheti edzés tartalmából: meglesz a 3x20).

3. Húzódzkodás:
Függőleges húzás (belemegítés): 20
Vízszintes húzás: 3x22

Ennek meg már kifejezetten érzem a végét.

4. Guggolás:
Guggolás támasszal/guggolás zárt lábbal (bemelegítés): 12/10
Fél felemás guggolás bal/jobb: 2x15, 2x15

Ez ugyebár nem a könyv szerinti hivatalos lépés, hanem egy saját változat - csak azért akarom elvinni 2x20/lábig, hogy megcsináljam amit kitűztem magamnak, innen aztán a Meztelen harcosban írt egylábas guggolásra rávezető gyakorlatokkal megyek majd tovább. Merthogy ezen a ponton a fegyencedzés kicsit bugos.

5. Kézenállás:
Varjútartás (bemelegítés)
Kézenállás: 30s, 20s

Muszáj lenne valahogy összeszednem magam és újabb másodperceket préselni ki, mert ez a gyakorlat nagyon-nagyon régóta holtponton áll. Plusz-mínusz kb. 5 másodperces kilengések vannak egy-egy gyakorlat időtartama alkalmával, de nemigen jutok előbbre.

6. Híd:
Kimaradt, mert mire ide jutottam volna, sikerült lesérülnöm a csepeli futáson.

Szóval a múltkor a cipőnél hagytam abba. Amikor tavaly augusztusban elkezdtem a futást, már volt mögöttem egy évvel korábbról egy kezdettől fogva elbaszott és hamar fel is adott próbálkozás, úgyhogy nem akartam túl sokat áldozni egy újabb kísérletre. Langymeleg köztes megoldásokkal nem akartam szórakozni, így megvettem a Decathlonban kapható legolcsóbb cipőt, az Ekiden 50-et (akkor épp valami Kalenji néven futott, éérted), négyezerért. Ha két hétig futok aztán elegem lesz, legalább nem költöttem sokat. Biztos minden futóblogos-nájkis profi elsápadna, hogy ilyenben lehet futni, de nem lett tőle semmi bajom, egészen az e hét keddi 12 kilométerig jó volt. Jó? Mi az, hogy jó, tökéletes - nem más cipőkhöz képest, hiszen nem volt összehasonlítási alapom, de a célját betöltötte. Megtanultam benne eljutni a kínszenvedős, sétával váltogatott pár perces vánszorgásoktól egy átlagos vagy csak némileg az alatti amatőr kocogó szintjére, ami sokkal nagyobb dolog, mint ahogy így leírva kinéz. Még életem első versenyét is lenyomtam benne nemrég. 

Aztán most ahogy megvolt a múltkor a balatoni 10-es, meg a keddig 12-es, elkezdtem kicsit ráfixálódni, hogy eddig oké volt minden, de talán nem kellene már ezeket a távokat egy olyan cipőben futni, ami a gyártó szerint heti egyszeri maximum 30 perces (!) futásra való. Úgyhogy a Nyúlcipőboltban (nagyon kedvesek, nagyon profik - igen, ez itt ingyenreklám, megérdemlik) vettem végül egy New Balance 1260-at, aztán legyen most ez elég egy időre. 

Ja, a régi cipő talpa ilyen lett tavaly augusztus óta, állítólag ebből lehet valamire következtetni:

És akkor ebből mi látszik? A sarkamon és a lábujjpárnáimon futok? Hát jó.

Az új cipőt egyébként teszteltem már egy dupla szigetkörrel, de nehéz objektívnek lenni úgy, hogy eleve egy jó alapos lábfájással indultam neki. A futás ebben is ugyanolyan, csak valahogy ölelő karokként vesz körbe a tudat, hogy roppantul tudományos és profi valami van a lábamon. Amúgy nem könnyebb futni, nem izzadok kevésbé, nem vagyok gyorsabb, nem vagyok jobb. Nem baj. Ne is a cipőtől legyek az.

És eljött az edzéstervünk szerint a 12 km ideje. Az már több is, mint egy negyed maraton, hö. J. kitalált hozzá egy remek útvonalat (nálunk a futóútvonal-tervezés az asszony dolga), és kedden munka után neki is vágtunk. A bemelegítés alatt máris agyfaszt kaptam (ich habe Hirnschwanz bekommen): a telefon a jóistennek sem találta azt a kurva GPS-jelet, ezért nemigen sikerült mérni a dolgokat. Mindegy, elindultunk szép nyugis tempóban, és rögtön szembe is jött velünk Bruce Willis helikoptere, ez egy kicsit kárpótolt az agyfaszért. 

Aztán az útvonal méginkább. Az egésznek volt valami nagyon különös érzete: a lakásunktól egy köpésre tök ismeretlen helyek, ahova 32 év alatt valahogy sosem sodortak az események. Mintha egy dimenziókapu nyílt volna meg. Az első hosszabb etap a Weiss Manfréd út volt, ez inkább érdekes, mint kellemes. Rohadt hosszú, rohadt egyenes, rohadt monoton, a gyalogúttól jobbra egy kisebbfajta autópálya, bal kéz felől meg nagyon durva susnyás kilométereken át. Olyasmi urbándzsungel, amiről azt gondolná az ember, hogy biztos valami egyetemisták titokban füvet termesztenek két bokor közt, egy kicsit odébb meg ukrán végrehajtók ássák el vitapartnereiket. Utána balkanyar egy lakottabb résznél, át egy kisebb hídon, a híd lábánál aztán le a partra, és innen, azaz kb. a hetedik km-től dimenzióugrás a négyzeten. Vízpart, sás, fák, egy darabig valami régi, töredezett aszfalt, majd földút. Elképesztő nyugalom, naplemente. Nem is Budapest, hanem valami egész más. Balkéz felől aztán egy kerítés, mögötte valami rég halott, kibelezett, romos ipari monstrum maradványai. Leírhatatlan hangulat.

A tempót nyugodtra vettük, ezt nem is lehetett volna máshogy. Ahhoz képest, hogy a múltkor a Balatonon a 10 km után jöttem csak igazán bele (de nem mentünk tovább), itt 9-10 környékén már teljesen kész voltam. Szomjas voltam és törődött, de leginkább éhes, amolyan vadállati módon. Szerettem volna a puszta fogammal széttépni egy lovat. Nem, kettőt. Visszaértünk a Nehru-partra, közeledett a Petőfi-híd, el akartam odáig futni, de nem ment. Kész voltam. A vérnyomásom gyakorlatilag megszűnt, az éhségérzet már minden sejtemet átrágta. Közben bekapcsolt a GPS, szerinte 12,3 km már megvolt - akár igaz, akár nem, megálltam, végem volt.

Talán az tett be, hogy hétköznap volt, munka után, nem tudom. Mindenesetre máskor ha 10 felett futunk - az edzésterv szerint lesz még bőven ilyen -, muszáj lesz vagy ennem előtte, vagy vinni valamit (vagy lóval menni). 

Ja, és végül ez a futásunk - amellett, hogy távolságrekord -  lett a mostani cipőm búcsúszereplése is, de erről majd egy következő postban. Egyelőre kicsit a jobb lábam lábszár körüli része húzódik - egyértelműen a túlfutás jele. A bal térdemet is éreztem (mint az első 10K után), de az nem volt olyan vészes. Szóval mindent összevetve, ez a 12K azért még nem kis falat.

Ez volna a hét második edzése, a 6 km-es "repülő" (az első egy rohadt nehéz munkanap utáni, kb. négykézláb vánszorogva előadott hatos volt, amiről nem szeretnék beszélni). A terv szerint ez azt jelenti, hogy 2 km bemelegítés az elején, ugyanennyi levezetés a végén, a középső kettes pedig lassú és gyors 100-100 m-es szakaszok váltakozása. Elég sokáig tartott ezt beprogramozgatni a RunKeeper-be, plusz először futottam ilyet, de nagyon jó volt. A 100 méter a jelek szerint szerencsésen eltalált résztáv: pont annyi, hogy a gyors szakaszokon ne fulladjak ki és bele tudjam adni amit lehet, ill. hogy a lassúakon kellően felkészüljek a következő gyorsra. Még jobb, hogy az adatok szerint a gyors részek a lassúakat is húzzák magukkal (vagy csak béna volt a GPS): a lassú szakaszok jó részét is 6:00 környékén vagy alatta sikerült futni.

Ez egy kicsit unalmas és technikai post lett, úgyhogy feldobom pár kis színessel:a jelek szerint megnyílt a Zépé és kerülgetni kellett a kb. a Kopaszi-gátig érő sorban álló, enyhén részeg tíz évvel ezelőtti önmagam nagyon sok példányát, plusz szembefutott velem egy exem - úgy látszik, harminc fölött mindenki elkezd megőrülni így fitnesszirányba.

Hoppá, kicsit más a térkép mint az eddigiek, mi? Történelmi pillanat, végre nem a Petőfi híd vonzáskörzetében kerengtünk, hanem a városon kívül. Az első futásunk idegenben, a titokzatos és egzotikus balatonparton!

Az edzésterv 10 km "futókirándulást" írt elő, ezzel a vasárnapi alkalom lett a második 10 km-es futásunk, az elsőről itt írtam. Ez alkalommal sokkal könnyebb volt: valahogy nem volt bennünk ez az "úristen, mekkora táv"-para, könnyedén beszélgetve kocogtunk és élveztük a tájat (ahol lehetett), és a legdurvább: a végén nem volt semmi zombizás meg fázás meg kimerült rongycsomóság, hanem én még egész komolyan szerettem volna tovább futni 2-3 km-t ráhúzva a tizesre, csak J. állított le. Igaza volt, a táv megvár, az edzéstervben lesznek ennél hosszabb futások.

Utána - és másnap is - azért ismét éreztem a bal térdemben azt a bizonyos csontot, ami a múltkori tizes után is jelzett. Nem fogom megúszni, hogy vegyek egy rendes futócipőt... 

Az útvonal: a Marina szállótól indultunk kifelé, Füred végétől. Tihanyig a bringaút mellett/rajta mentünk (jól lehúzódva persze amennyire lehetett - én utálom a legjobban a bringaúton kolbászoló fogalmatlan egyedeket), más alternatíva nemigen van. Füred után egy kicsit reménytelen rész jön: a vizet valami susnyás takarja el balról, jobbról meg egész közel ott a forgalmas és hangos országút, de ki lehet bírni, utána már szebb lesz. Egy idő után a bringaút keresztezi az országutat és a másik oldalán folytatódik, futni meg lehet tovább a parti oldalon egy össze-vissza álló betonlapok alkotta egyenetlen járdán, ami mondjuk eléggé igénybe veszi a lábat. Tihanyba nem mentünk be, úgyhogy tovább nem tudom.

A tanulság egyészt az, ami a hülyének is nyilvánvaló: a Balaton-parton futni marha jó, másrészt meg, hogy ezekkel a 7-7:30 körüli nyugodt tempókkal nyitva az út a hosszabb távok felé...

Semmivel nem cserélném el a J.-vel beszélgetős, kettesben futásokat, de azért a tegnapi is nagyon érdekes volt. Egyedül mentem ki, az edzésterv egy sima egyenletes ötöst írt elő. Fordítottam a szokásos útvonalon és a Petőfi hídra felfutva kezdtem, plusz tettem egy kis kurflit az Infopark egyik épülete mögött. A nap lefelé ment, az ég varázslatosan kékesrózsaszín volt, a hőmérséklet pedig szinte tökéletes huszonhárom fok. Valahogy nagyon érzem a kihagyást: az első kilométeren alig találom a tagjaimat, csetlek-botlok, semmi se jó. Mire a budai oldalon lefutottam a hídról és elhagytam a zöld pardon holttestét, sikerült összerendeznem magam és nagyon szépen elkezdett körém kúszni a flow, a fülemben - nagy szó! - az adott pillanatot épp akkor, épp ott a legjobban, semmi mással nem helyettesíthetően leíró zene szólt (Progressive Motions #38), nem sétáltam de nem is lihegtem, egyszerűen minden a legjobb volt. És akkor mint valami duplán exponált fotón, egyszerre kezdett felsejleni az, ami előttem van, az utca, a fák, az ég - és az, amit álmodni szoktam a futásról

(valahol vagyok, talán ismeretlen helyen, talán nem, mindegy. sétálok az utcán és egyszerre csak futásra váltok. könnyedén futok, szinte semmilyen testérzetem, se lihegés, se más nehézség nincs, csak a haladás érzése. nincsenek gondolataim, nem elemzem, nem írom le a pillanatot, csak utólag tudom szavakkal megragadni azt a végtelenül koncentrált, nyugodt, tökéletesen tudatos és magabiztos állapotot, ami per definitionem se nem boldogság, se nem eufória, hanem mintha azok felett, azok meghaladása volna. ahogy a jóga mondja, a tökéletes "egyhegyű" tudat, mindenféle belső narrációtól, vonzalomtól vagy ellenszenvtől és szorongástól mentesen)

és akkor ott nagyon-nagyon jó volt. Aztán egyre nehezebb volt erre a kettősségre koncentrálni, elkezdtem kicsúszni a tempóból, elértem a Rákóczi-hídhoz, gyorsultam, ismét testi és küzdelmes lett az egész. A fless az 1. és 2. kilométerem közt volt, nagyjából addig, amíg a budai oldalon haladtam végig, szóval valahol 6:30-6:40 közt van a meditációs tempóm (haha), aztán onnan 6 perc körülig gyorsítva már edzés volt az edzés, izzasztó és lihegtető.

Fene tudja, hogy van ez, de eddig több spiritualitást véltem találni a futásban, mint a jógában. Jó ez így.

[Romulus & Remus - Buffalo (Tvardovsky Remix) - egy zene az említett mixből - nagyjából ez az, amit motiváló futózenének nevezek]

Azta, egy igazán felvillanyozó írást találtam fegyencedzés-témában a Jay's Workout blogon. Leírtam a jubileumi Nagy Fegyencedzés Összefoglalóban az edzés során tapasztalt eddigi legnagyobb buktatókat, amikről sejtettem ugyan, hogy nem feltétlenül az én lámaságom miatt vannak, de biztos nem lehettem benne - most viszont itt az írás egy igazi feketeövestől, hogy tényleg nem minden szentírás, amit Paul Wade leírt.

A leglényegesebb, hogy szerinte a 3. lépésben előírt 2 perces kézenállás sok - még neki sem megy, pedig amúgy már megcsinálja a kézenállásból végzett fekvőtámaszokat (!). Ezt nem igazán tudtam eddig megítélni, mert persze nehéznek tűnt, de simán benne volt, hogy az én cingárságom miatt nem tudom az istennek se legyűrni a 40 másodperces határt.

Aztán ír a guggolásról is, szinte szó szerint azt, amit én is tapasztaltam: a kétlábas guggolás és az egylábasra rávezető közt óriási szakadék van. És láss csodát, ő is a Meztelen harcosban leírt rávezetőket ajánlja, pont ahogy én is kitaláltam.

Szóba kerül a másik kényes téma, a 2. szintű húzódzkodás is, szerinte itt a hármassal (bicska húzódzkodás) érdemes megcserélni a kettest - szerintem meg ugyanilyen jó az is, amit én csinálok, mindenesetre a lényeg, hogy nem csak én szívtam ezzel a gyakorlattal.

Ez az egész fegyenckedés valahol olyan magányos dolog, kicsit pont az a hátránya, ami az előnye is: nincs csapat, nincs edzőterem, nincs kapcsolat másokkal, nehezen jönnek át a fentihez hasonló infók. Túrni kell a netet, ez van, ilyen ez.

Végre, bazzeg. Hétfőn nagy nehezen elkezdtem a félmaratoni edzéstervet, amiről már legalább fantáziáltam.

A harmadolós edzéssel kezdtem: 6 kilométer, ebből az eleje és vége kényelmes, a közepe gyors. Tanulságos volt: az első résznél nem volt semmi, a második vége felé konkrétan majd' kiköptem a tüdőmet cafatokban (és elképesztően melegem volt ahhoz képest, hogy rég lement a nap), a harmadiknál meg próbáltam úgy pihenni és lélegzethez jutni, hogy azért közben még futásnak nevezhető mozgást végzek. 

A RunKeeper szerint ebből az lett, hogy csináltam két egyforma tempójú résztávot (6:42 és 6:43-mas tempók) és egy túl gyorsat (5:38-as tempó). A tanulság meg az, hogy mekkora különbség van a kettő közt és mennyire nehéz finoman szabályozni a tempót. Majdnem egy perc különbség! A 6:40 laza kocogás, az 5:40 viszont meg a másik véglet, valószínűleg túl gyors. Vagy csak nem vagyok még edzésben.

(És tényleg nem, ma estére például egész konkrét izomlázam van a combomban - úgy látszik, az első feladat az lesz, hogy egyáltalán visszaépüljek a másfél hónappal ezelőtti midicittás szintemre * szomorúszmájli *.

Ja, és ma futni is voltam. Azaz nem, de annyi embert láttam futni, hogy majdnem olyan, mintha. Mert J. benevezett erre a női testébresztős 7,5 km-es futásra még a Midicitta friss lendületében, én meg elkísértem (nagyon ügyes volt, igazából most nem is a nettó teljesítmény miatt, hanem mert kicsit abba az irányba kanyarította a dolgot, hogy lehet ezt ilyen fogvicsorgatós-terminátoros edzésterv meg rákészülés nélkül is, csak úgy, szépen, lazán). Tök érdekes volt így a backstage-ből is a futóverseny, csak kihozta belőlem a mizantrópot. Amikor J. elrajtolt, úgy gondoltam hogy megnézem, merre a célvonal, aztán sétálok egyet amíg befut a mezőny. Francot. A célvonal mellett valami lezárt szektor volt, kb. 8 méterrel utána kezdődött a kordonnak az a része, ahova már oda lehetett állni fotózni. Fotózni MIN-DEN-KÉPP akartam, mert a Midicittán szegény lecsúszott a célképről, kb. a célideje előtt két perccel abbahagyták a hivatalos fotózást, ami azért az ember élete első versenyén elég nagy kibaszás, de legalább a másodikon legyen valami. Szóval a küldetés adott volt. Meglepődtem: még ki sem húzott a mezőny legvége a rajtzónából, de a legjobb hely ott a célvonal után már elkezdett telni. Szerencsére egy kiscsaj nem bírta az álldogálást és feladta, gyorsan beálltam a helyére, közvetlen a kordonnak támaszkodva. Pont a hátam mögött üvöltött a hangfal. Hol Lady Gaga kötötte csomóra a dobhártyámat, hol a végtelenül irritáló moderátor, és aztán az első kör után elkezdtek a nyakamban tipródni az emberek, de én kemény vagyok. Azt mondtam magamnak: brutálfitnessz, innen nem hátrálsz. Az utolsó emberig, az utolsó töltényig. Győzelem vagy halál. Ekkor megvilágosodtam: a küzdelem valójában nem a pályán zajlik, az egy békés, kedves, fair versengés. A harc, a férfinak való, az öklelő -  a kordon mögött van, a fotóshelyekért. És ott nincs bocsánat. Viszont tényleg jó hely volt, mert J. az első körnél rögtön kiszúrt és nekem is sikerült lefotóznom és most örök időkre meglesz, ahogy cukin integet (az első körben őszinte mosollyal, a másodikban mosollyal).

De legközelebb asszem inkább futok. 

Május 16-án volt egy éve, hogy csinálom a fegyencedzést, lássuk a tapasztalatokat úgy általában, illetve lebontva gyakorlatokra is.

A legfontosabb, hogy életemben ez az első sportszerűség, amit pár hétnél tovább bírtam. Persze azóta jött még hozzá a futás meg mondjuk a jóga, de azért ezek sokkal esetlegesebbek. A fegyencet 12 hónapja heti három alkalommal lenyomtam ha esett, ha fújt (a szobában sokszor előfordul), egyedül a kisebb-nagyobb nyavalyák miatt eshetett ki talán 2-3 hét összesen. Alighanem a nagyon lentről való kezdés és a szépen felépített ívű haladás lehetősége (illúziója?) képes leginkább megfogni az embert, meg persze az is, hogy nem kerül pénzbe (a könyvön kívül, ami életem legjobban elköltött háromezer-akármennyi forintja volt), nem kell menni sehova, nem kell embereket látni, viszonylag rövid ideig tart, elég jól be lehet tervezni hét napba azt a háromszor kb. fél órát.

Az eredmények kívülről is láthatóak, a konkrét bókok közül most kettő jut eszembe: "jé, neked van melled! Te addig fekvőtámaszoztál, amíg lett melled?" (Sophie, egy P. utcai kocsma előtt), és "aztaa, neked szinte már majdnem kockás a hasad!" (Zita, egy remek házibulin). Már megérte! A testsúlyom érdekes módon nem nőtt egyébként egy dekát sem, optikailag sem vagyok úgymond nagyobb, inkább a szálka meg a tónus lett valamivel több. Meg ami talán kevésbé látszik: a tartás, a testérzet, a közérzet... rengeteg finom, apró belső változás.

És akkor a technikai rész. Azért azt látni kell, hogy én valószínűleg átlag alatt fejlődöm: követek néhány fegyences blogot és hát egy év alatt mások például ide jutnak, de ez alkati dolog lehet, a testem alapból gyűlöli az izomszövetet, néha brutális küzdelmet kell vívnom egy-egy plusz ismétlésért. Edzésprogramból a "jó magaviseletet" csinálom, tehát a 6 gyakorlat heti 3x2-re elosztva. Kb. 3-4 hónapig dupla edzéseket csináltam, alacsonyabb szinten talán még úgy is bírható a dolog (meg persze munkanélküli voltam és kurvára ráértem). Szóval a hat gyakorlat és ahol tartok:

1. Fekvőtámasz (5. szint: teljes fekvőtámasz 12, 10)

Az első két szint babaszint volt, aztán a harmadiknál, a térdelősnél már megszenvedtem a magas ismétlésszámmal. Utána majd' fél év volt a fél fekvőtámasz: elképesztő, mennyire más így az egész a könyv által előírt lassú tempóval (amit még így sem tartok be egészen pontosan), mint az a kapkodó fel-le rugózás, amit az iskolában fekvőtámasz néven tanultunk. Sikerült egy év alatt eljutnom "a" fekvőtámaszig, ami itt már az ötödik szint - szerintem nem rossz eredmény.

2. Guggolás (6 és feledik szint: fél (?) felemás guggolás - vagy amit akartok 14/14, 13/13)

Nagy sikerből a nagy szívásba, avagy a könyvet sem lehet mindig komolyan venni. Az első hat lépés szinte semmilyen nehézséget nem okozott, a hatodikat, a 2x20 zárt lábas guggolást álmomból felkeltve is, oda-vissza megcsinálom. Nagy mellénnyel álltam neki az egylábas guggolás rávezető gyakorlatának a 7. szinten - és itt a teljes fizikai lehetetlenséggel találkoztam. Hogy én egy lábbal guggoljak le úgy, hogy a másik valahogy így előregördül vagy mit csinál egy kosárlabdán a földön. Aha, talán marsi gravitációs viszonyok közt. Lemegyek nagyjából addig, amíg a combom és a sípcsontom derékszöget zár be... és onnantól ha még pár centit ráteszek, már nyomom is a hatamas seggest hátra. Az egylábas guggolásnak értem a statikáját, a levegőben levő láb kiegyensúlyozza a hátrafelé ható erőket, nade itt? Szóval jobb híján most csak félig megyek le, amíg nem zuhanok hátra, mint egy darab fa. Így sem könnyű. Már megsejtettem azért a továbblépés útját: egy könyvesbolti belelapozgatás alapján a kiejthetetlen nevű Pavel valaki: A meztelen harcos c. könyve remek egylábas rávezetőket tartalmaz. Bocsi, fegyenc!

3. Húzódzkodás (2. szint: vízszintes húzás 2x22, 20)

Igen, itt még nem jutottam túl a második szintnél, de legalább itt is a könyvre foghatom. Valami szerintem elcsúszott ezen a ponton a rendszerben, mert ez a gyakorlat úgy, ahogy a könyv mutatja, kurva nehéz. Kivitelezhetetlenül az. Eleinte - hónapokig -  az étkezőasztal alatt szerencsétlenkedtem, aláfekve próbáltam felhúzni magam alulról az asztallapig anélkül, hogy közben a széléről lecsúsznának a testsúlyomat tartó kezeim. Négy-öt ismétlések mentek, katasztrófa volt, de valahogy rohadt lassan esett le a tantusz, hogy nem velem van a baj. Aztán beszereztem egy húzódzkodórudat és feltettem derékmagasságba - ismétcsak nem jutottam egyről a kettőre és még mindig nem vettem a lapot, közben szép lassan eltelt már majdnem egy év. Végül J-nek lett elege abból, hogy az ajtókeretbe derékmagasan beapplikált rúd miatt laposkúszásban tud csak bemenni a spejzba, és felrakatta velem kb. szegycsontmagasságba. Azóta láss csodát, egész szépen haladok. Szóval ez a gyakorlat szerintem egy baromság és sokkal tovább tartanék, ha ezt valaki annak idején elmondja. És egy jótanács: csuklóra vigyázni. Nekem sikerült úgy megrántanom majd' háromnegyed éve, hogy néha azóta is fáj és csak egy ilyen utcai harcosos stílusú csuklóvédővel merek edzeni. 

4. Lábemelés (3. szint: hajlított lábemelés fekvésben (20, 2x18)

Bizony-bizony, csak a harmadik szint. Ha általánosságban igaz az, amit fentebb írtam, hogy a testem viszolyog az izomtól, akkor  a hasizmokra ez százszorosan áll. A legnehezebben edzhető, legcsökönyösebben ellenálló, és a sorozatok után leginkább égő-fájó izmaim. Minden edzés egy kisebb tortúra. Kockáim ugyan még tényleg nem lettek, ha nagyon befeszítek, akkor valami körvonalak felsejlenek, de határozottan lett a hasamnak legalább valami tónusa. Jöhet a bikiniszezon!

5. Híd (3. szint: híd szögben 3x23)

A híd elsősorban hátizomra gyúr, de a karokat és a combokat is erősen igénybe veszi, úgyhogy nem könnyű gyakorlat - a teljes edzetlenség nullkilométerétől indulva szerintem nagyjából korrekt az, ahol most tartok. Az előző lépés, az egyenes híd utolsó pár edzése volt pokoli. Negyven fok, zsibbadó karok és eszméletlen magas ismétlésszám. Azért a végén ezzel is meg fogok szenvedni, tudom.Egyébként a könyv szerint a hidat és a fejenállást csak akkor szabad/érdemes elkezdeni, ha a többi gyakorlatban már előrehaladtunk. Ezt sem akkor, sem most nem érzem betartandó szabálynak: semmilyen hátrányom nem származott abból, hogy az első naptól kezdve csinálom ezeket a gyakorlatokat is, sőt.

6. Fekvőtámasz kézenellásból (3. szint: kézenállás fal mellett, 40s)

Fekvőtámaszról persze még szó sincs, egyelőre a 2 perc kézenállásig kellene eljutni, de nemigen haladok benne. Hihetetlen beidegződéseket és ijedtségeket kellett legyőznöm, hogy egyáltalán a fejenállás sikerüljön: ha jól emlékszem, ilyesmikre még az általános iskolai tesiórákon sem sikerült soha rávennie egyetlen tornatanárnak sem. Bizarr, fura és leginkább ijesztő volt az egész fordított helyzet, de ez is csak egy olyan akadály, amit egyszer kell legyőzni. Mindenesetre ez a gyakorlat - azaz amikor majd a tényleges gyakorlatot el lehet kezdeni tényleg rohadt távolinak és nehéznek tűnik. Csinálom ezt a kézenálldogálást, aztán majd valamikor valami lesz.

Ennyi, így. Tartok most kb. 2 hét szünetet, mert az intenzív astanga jóga miatt (ami maga is egy kisebb fegyencedzés) nincs ideje az izmaimnak pihenniük és nem tudnám rendesen végezni se ezt, se azt, ha erőltetném a dolgokat. Ha vége a tanfolyamnak, folytatom az edzést és majd kitalálom, mi lesz a jógával. A fegyenc mindennek az alfája és omegája. Fegyenc muss sein. És mire számítok mondjuk egy további éves távlatban? Nem tudom, nem tervezek. Amit a testem bír, amit az ösztön diktál. A világ minden ideje az enyém.

Mielőtt szó érné a ház elejét: most ugyan kevesebb a a futás, de a fegyencet természetesen csinálom (16-án lesz egy éve: azt tervezem, hogy ismét elolvasom a könyvet és csinálok egy kis számvetést) és beiratkoztunk egy ashtanga jóga tanfolyamra, úgyhogy heti két alkalommal brutális izzadás van. Ez a jóga kicsit még mindig olyan, mintha kövér kisgyerek lennék a mászókán az oviban, de szeretem. Jó érzés, ahogy lassan-lassan a helyükre kerülnek a dolgok, már az is hatalmas sikerélmény, hogy a napüdvözletekbe nem zavarodok bele - persze ezen túlmenően még mindig áttekinthetetlennek és rettentő komplikáltnak tűnik a sorozat, de igyekszem tanulni.

Pont az van benne egyébként, amit a "sima" hatha jógából a korábbi tanfolyam során végig hiányoltam némileg: a rendszer. Ugyanakkor egyetlen módszer vagy stílus sem lehet önmagában tökéletes, a jóga ennél sokkal összetettebb dolog, és távol álljon tőlem, hogy kritizáljam a korábban tanultakat. Épp ellenkezőleg, azt tanultam meg, hogy nem lehet egyetlen szögből nézni erre az egészre. Lehet, hogy a korábbi hatha tanfolyamon nem tanítottak fix sorrendű, bebiflázható gyakorlatokat, meg komplett rendszereket, de sokkal több befelé fordulás, tudatosítás, önreflexió, ellazulás volt - ezek a hangsúlyok az ashtanga gyakorlásban kevésbé vannak jelen. 

...na majd ha megint futok, mi. Nem sokra jutottunk az utóbbi időben, a Midicitta után kicsit megcsappant a lendület. Talán ha kétszer voltunk kinn. Valami hiányzott. Asszem az edzésterv. Kell valami izé, ösvény vagy jelzés vagy micsoda, valami drót, amire az ember felfűzi ezt az egész futkorászást, különben csak a nyammogás meg a káosz van. Szóval elkezdtem edzésterveket keresni 10K-ra, azon gondolkodunk ugyanis, hogy a nyár végi Nike félmaratont lefuthatnánk váltóban. Sikertelenül: a legtöbb terv eleve ott bukik nálam, hogy heti 4 alkalomnyi futással számol, ami részemről teljesen kizárt.

Aztán addig ment a szarakodás ezekkel a tervekkel, amíg csak úgy véletlenül előhalásztam a polcról azt a kis füzetet, amit tavaly nyáron hoztam valami tumultuózus Andrássy úti (sport?)rendezvény egyik standjáról és rémlett, hogy edzéstervek vannak benne. És tényleg vannak. Igaz ugyan, hogy félmaratoniak, de az egyik egész vállalhatónak tűnik a mi szintünkön, ez lenne az. Ha az első hónapját nézem csak: az 5-6 km teljesen vállalható (mondhatni az alaptávunk), az interval edzéseket a piramis módszerrel eddig is csináltam a Midicitta előtt, egyedül a hosszú futások tűnnek túl soknak (eddig egyetlen alkalommal volt meg a 10K, az se könnyedén), de egy kis sétával váltogatva talán megoldhatóak lesznek - elvégre nem félmaratonra készülünk.

Szóval legalább a terv megvan. Eddig jó.

Ja, a futás. Hát, az most nem nagyon. Rettentően kedvemet szegte ez a rohadt téli időjárás, pedig esküszöm, nem egy babáknak való Midicitta távot szántam életem sportolói csúcspontjának, bármennyire is úgy tűnik most.

Viszont vasárnap a kanapén heverészve megnéztük a Marathon de Paris-t. Életemben először néztem ilyen közvetítést, szóval egy csomó tök érdekes dolog volt benne. Eleve, hogy hány tízezer ember indul rajta, és ahhoz képest az igazi verseny - EuroSport szemszögből - úgy nyolc-tíz etióp fickóról szól. Persze ez már a profi sport meg minden, egyébként tényleg élvezet nézni őket, ahhoz képest, hogy csúnya és izzadt fekete férfiak. De az a sziklaszilárd, egyenletes, gördülékeny, sima haladás, olyan tempóban, amiben nekem még bringázni is sok lenne - gyönyörű. Van benne egy olyan, hogy bazmeg, ilyet én is akarok. Lehet, hogy feleakkora vagy még sokkal kisebb tempóban és pláne rövidebb távon, de ezt így, ilyen (látszat)könnyedén, igen.

Meg hogy mekkora szám lenne egy idegen várost így bejárni, végigfutva. Még Budapest hatezerszer látott részei is kicsit mindig másmilyenek kocogás közben. Egyszer valami ilyet is kéne.

Na majd ha megint futok.

VÉGREEEE végeztem a fél fekvőtámasz haladó szintjével. Nagyjából hét hónapja kezdtem ezt a gyakorlatot és minden sorozat minden egyes ismétlésének emeléséért megküzdöttem. Király vagyok. 

(Gyengébbek [haha!] kedvéért: a fegyencedzés diktálta ritmus okozza a nehézséget: lassan le - 1 másodperc kitartás - lassan fel... nagyjából 2-3 normál tempójú fekvőtámasznak felelhet meg egy ilyen, úgy érzésre).

A másik érdekesség a vízszintes húzás: tök jól haladok meg minden, de ez a nyomorult gyakorlat valahogy mindig kilóg a sorból. Szarakodtam ugye több, mint fél évig az asztallappal meg a derékmagasságú rúddal. Nem ment, nem bírtam, túl kemény volt. Feltettem a rudat szegycsontmagasságba, erre most az ellenkező végletbe csapott át, ötösével emelem az ismétléseket kb. minden edzésen. Szóval gyanúsan nem nehéz. Mindegy, belátható időn belül végzek vele, jön a következő, és soha ne lássam többé.  

1. Fekvőtámasz:
Fekvőtámasz előredőlve/térdelve (bemelegítés): 12/10
Fél fekvőtámasz: 2x25

2. Lábemelés:
Térdfelhúzás/térdemelés fekvésben: 12/10
Hajlított lábemelés fekvésben: 20, 2x18

3. Húzódzkodás:
Függőleges húzás (belemegítés): 20
Vízszintes húzás: 3x20

4. Guggolás:
Guggolás támasszal/guggolás zárt lábbal (bemelegítés): 12/10
Fél felemás guggolás bal/jobb: 2x12, 2x12

5. Kézenállás:
Varjútartás (bemelegítés)
Kézenállás: 35s, 30s

6. Híd:
Rövid híd/egyenes híd: 12/10
Híd szögben: 3x22

A Midicitta óta nem voltunk futni, és a fegyencet is lassacskán-ráérősen csinálgattam két maratoni kanapénhereverés közt. Érdekes, mennyire különbözően reagálja le a szervezetem a kimaradásokat mindkét esetben: a futással úgy érzem, hogy bármikor ki tudnék menni és bármikor gyorsabbat futnék az eddigieknél. Érzem, ahogy töltődöm fel energiával - és ez nem is teljesen alaptalan, végülis a téli többhónapos kihagyás után jobb formában folytattam, mint ahogy abbahagytam ősszel. Durva. Sőt, duri!

A fegyencedzés viszont pont az ellenkező véglet: már 2-3 kimaradt nap után jön ez a hülye plöttyedt-löttyedt érzés, szinte centiről-centire érzem, ahogy fogynak az izomszöveteim, egyszerűen nem jó, nem komfortos, nem vagyok úgy a bőrömben, ahogy lennem kéne.

És akkor a jógáról még nem is volt szó. A reggeli napüdvözleteket (3 db "A" és 2 db "B") rendszeresen csinálom ugyan (a húsvét ez alól is kivétel), de a gerincem könyörög egy jó kis csavarásért. Asszem a gerincem egy állat.

Hopp, egy hetet most diszkréten átugrok - lusta voltam írni, és közben végeztem a következő heti adaggal is. Azazhogy majdnem ahhoz is lusta voltam, foghatnám a húsvétra is akár, az olyan jól hangzik. Magamhoz képest nem haladtam rosszul egyébként: a legfontosabb, hogy a fél fekvőtámasszal nemsoká végzek - legalább fél éve nyúzom ezt a gyakorlatot, de már érzem, hogy megvan a rohadék, nyakon csíptem, nem eresztem.

Nem magamhoz képest viszont kicsit elkedvetlenedtem a kollega évfordulós postjától - én is nem sok híján egy éve edzek, de hol tartok ehhez viszonyítva...? Hiába, 30 évnyi következetes izomleépítést nem egyszerű kompenzálni.

1. Fekvőtámasz:
Fekvőtámasz előredőlve/térdelve (bemelegítés): 12/10
Fél fekvőtámasz: 25, 22

2. Lábemelés:
Térdfelhúzás/térdemelés fekvésben: 12/10
Hajlított lábemelés fekvésben: 20, 2x18

3. Húzódzkodás:
Függőleges húzás (belemegítés): 20
Vízszintes húzás: 2x20, 15

4. Guggolás:
Guggolás támasszal/guggolás zárt lábbal (bemelegítés): 12/10
Fél felemás guggolás bal/jobb: 2x12, 2x11

5. Kézenállás:
Varjútartás (bemelegítés)
Kézenállás: 40s, 28s

6. Híd:
Rövid híd/egyenes híd: 12/10
Híd szögben: 3x21

Vasárnap reggel nem friss tavaszi időjárás vagy hűvöskésen kedves áprilisi napsütés, hanem konkrét téli ki-be-baszott kurva hideg fogad minket az utcára kilépve. De akkor is, Midicitta van, az első futóversenyünk, hajlandóak voltunk vasárnap hajnali hétkor kelni - innentől már a saját tehetetlenségüknél fogva gördülnek az események. A Margit-szigeten vurstlihangulat, legalábbis a sok sátor, a sok ember és a béna zene adott, kicsit még minden olyan új, nincs idő orientálódni, gyorsan be a cuccokat a ruhatárba, a chipet fel a fűzőre, egy gyors pisi, és már rohannak is az emberek a rajthoz, basszus, mindjárt lekéssük, de nem, sikerül befurakodni a korláton át az indulni készülő tömegbe. Elvileg van valami ilyen izé, sorrend, hogy milyen tempójú ember honnan induljon, de semmilyen eligazító feliratot nem látunk, csak egy rakás heringező futót, mindegy, beállunk ahova tudunk, úgy a hátsó harmad környékén talán. Beröffentem az okostelót, rányomok az előző nap gondosan, az útvonalhoz és a terepviszonyokhoz maximálisan illeszkedően összeválogatott playlistre, de belekezd valami random tök más számba az a szar, mindegy, már nincs idő nyomkodni, indulás van. A CardioTrainert se kapcsolom be, menni kell. Heringezés, csoszogás, aztán lassan, nagyon lassan el lehet indulni. Kerülgetés, tötymörgés. Ez egy futóverseny? A Nyugati aluljáróban pörgősebb a tömeg egy átlag hétfő reggel (utólag asszem ez a tötyis rész konzervált annyi energiát, hogy végig tudjam futni a távot). Árpád-hídon át, buta mód nincs lezárva, szerencsétlen gyalogosok jönnének szembe, de nem tudnak. Híd után le jobbra, bumm, a volt munkahelyem, és innen már kicsit oszladozik a tömeg, elkezdek futni. Kezd melegem lenni, lehúzom a futópulcsi zipzárját, meg az alatta levő hosszúujjú mezét is. Haladok, haladok, mindig van kit előzni, tök jó. Mozsárágyúnyi vádlijú gyúros gyerek, heló. Két dumálgatva riszáló kiscsaj, sziasztok. Apuka, anyuka, csókolom. Aki engem előz, azt nem is veszem észre, hiszen az fizikai lehetetlenség. A fénysebességnél nincs gyorsabb, Einstein megmondta. A zenék össze-vissza szólnak a fülemben, az egyedüli rendezőelvnek az látszik, hogy az egy giga empéháromból mindent játszik, csak azt a hat-nyolc tracket nem, amit hallgatni akartam. Jó így, mindegy. Megvan a tempóm, tartom. Jászai, hídra fel, picit fáradok, valami mamát alig sikerül megelőzni. Szigetre le, végre lejtő. Szigeti főút, elkezdem érezni az oldalam. Egyre jobban szúr. Ez az a pont, ameddig egy normál edzésen nem jutok el - ha mégis, azonnal lassítok. Most nem opció. Az acélarcél nem tágít. Frissítőpont vízzel, nem kell. Hol van már a vége, hol, hol? Egy kábé nyolc éves kisklambó előttem, képtelen vagyok beérni. Bassza meg, az egész lába akkora, mint nekem az alsó lábszáram, hogy tud ez ilyen gyors lenni? Mivel etetik? Ja, nem dohányzott 13 évig, mint egyesek. Nagyon szúr az oldalam. Már látom a gumi-lufi bizbaszokat, amik a célt jelzik. Ezek a méterek a leghosszabbak, nagyon küzdök a lassítás kényszerével, az oldalamban egy bantu törzsi lándzsa, nyílméregbéka nedvével. Már látom a kijelzőt, 00:36:5.... úristen, harminchaton belül meg tudom csinálni! Gyerünk! 56...57...58... De nem, nincs bennem több. Itt temessetek el, a célvonalban. Fordul a kijelző, 37 perc valamennyi, befutok, fél füllel hallom a speakert, hogy tapsoljunk meg ugráljunk meg mindenki hepi, de én csak a tüdőmet szeretném kiköpni. Nem érzem a sokak által leírt eufóriát, inkább olyan, mintha egy úthenger alól szedtek volna ki. Hátravonulok, itt a család, nemsoká J. is befut. Rém büszkék ránk, picit asszem a diplomaosztó volt ilyen annak idején, csak akkor tortát is ettünk. Számolgatjuk az időnket, J. feltárja előttem a nettó és bruttó idő különbségének misztériumát és kezdjük sejteni, hogy valójában kurva jók voltunk. Hazavillamosozunk. Minden olyan normális meg átlagos, de közben teljesen a verseny hatása alatt vagyunk. A nap maradék része a kanapén telik futanetet nézegetve. Bejönnek az eredmények. J. is a legjobbját futotta, kábé az én eddigi legjobb időmet. Rákeresek a nevemre, az eredményem 00:35:07. Bazmeg, hihetetlen,  36-on belül sikerült! Nagyon kemény rekorddöntés, életem leghosszabb távon leggyorsabb futása, életem első versenyén.

32 vagyok, 282 napja nem dohányzom, kábé fél éve futok.

És rohadtul elégedett vagyok magammal.