Tegnap elmentem intervalt futni. Az aktuális futásaimból kiindulva akár elégedett is lehetnék, de ha a félmaratoni célt, azon belül is a tempót nézem, nem túl megnyugtatóak a számok. Az edzéstervem tele van lassú - de tényleg lassú - futásokkal, és mintha a szervezetem kezdene beállni, bekényelmesedni és ráflesselni erre a szintre, mint rasztafári a gandzsamezőn.  Egy kis elemzés, ahol általam is csak félig-meddig ismert, de nagyon komolyan hangzó fogalmakkal dobálódzom:

Az edzés 10 perc bemelegítés és 20 perc levezetés közt 4x4p gyors részre oszlott, ezek közt 3-3 perc lassú futással. A gyors körök, amik nagyjából 700 méteresek voltak (átlagtempó / átlagpulzus):

1.: 5:44 / 158
2.: 5:43 / 166
3.: 5:34 / 168
4.: 5:28 / 169

Az anaerob zónám (gyk. a megdöglés-zóna) kezdete az egyik netes kalkulátor szerint 160 BPM, a másik szerint 168 - én inkább az előbbit gondolnám reálisnak. Szóval valahol az anaerob alsó határán, vagy legalábbis semmiképp nem a végén voltam. Ennek ellenére nem bírtam volna tovább tartani ezeket a tempókat az előírtnál, a köztes 3-3 percek nélkül végem lett volna.

Ha azt nézzük, hogy a mostani átlagtempóim inkább 7:30-8:00 perc körüliek, egész jó is lehetne.

Ámde.

Életem első versenyét 5:39-es átlagtempóban futottam, és már 10 km-t is lenyomtam 5:43-mas átlagban egy másik versenyen. Megerőltető volt, férfias munka volt, de tartható volt a tempó hosszú km-eken keresztül. Most meg örülök, ha 4-4 percekig tartani tudok valami hasonlót. Érdekes, nem? Hogyan is voltam én ennyire formában, ha sosem edzettem ilyen következetesen, mint most? Ennyire visszafejlődtem volna? Vagy ennyire más irányba kezd elmenni az edzettségem, a hosszabb de lassabb távok felé? Esetleg túlzottan is? Vagy ezzel csak magamnak hízelegnék és valójában lelassultam, mint a lajhár? Vagy legyen más a hibás? Esetleg egyenesen szar az edzésterv? Miért futtat szinte mindig a "zsírégető" zónában 150 BPM alatt? Miért nincsenek benne pl. céltempó körüli edzések? Meg fog enni a záróbusz reggelire? 

Kicsit sok a kellemetlen kérdőjel. Mindenesetre tegyük el ezeket most mondjuk másfél-két hónappal későbbre. Aztán addigra valami majdcsak lesz.

16,5 km! Tizenhat és fél kilométer! 16500000 milliméter! Új távolságrekord. Nagyjából a Szabadság-hídtól szépen le a budai rakparton a Margit-szigetre, ott egy kör, aztán haza ismét a rakparton. Az átlagpulzus 142.

Legszívesebben a saját vállamat veregetném egész este. Ettől eltekintve mik is a tanulságok?

1. Meg merem kockáztatni: a félmaratoni táv most már tényleg belátható, belőhető, befutható.
2. A nagy kérdés a tempó: 7:50-es átlagot futottam, ami bőven elég volt - az, hogy ebből április végére hogyan lesz ennél jobb, vagy neadjisten az elméletileg elképzelt 6:30 körüli, az egyelőre rejtély.
3. A házi futógél életmentő. 7,5-8 km körül kezdtem érezni a vércukrom, és onnantól a célig három fogyott. Valahogy a Margit-szigettől mindig megéhezek.

(egy hozzászólás a facebook-os Futótársak fórumról - igazi demotiváló aranybánya, szóval van még ott, ahonnan ez jött!)

Zárójelbe: Csak szólok ám, hogy van most már ilyen lájkoló meg twittelő gomb is, ha valakinek nem tűnt volna fel. 

Ja, meg facebook profil is. Maximális a kényelem most már?

Nemigen olvasgatok már English Russia-t: bennragadt ugyan a feedek közt még abból az időből, amikor a munkanapom 70%-ban az internet kiolvasásából állt, de kicsit megkopott a varázsa. Viszont most vastag kontent érkezett rajta: Omszkban tartottak egy maratont, -30 fokban. Képek itt. Bakker. In Soviet Russia, the marathon runs you! 

(erről jut eszembe: majd postolni egyet a saját téli cuccaimról - szerintem nekem több van, mint a képeken némelyik fazonnak).

/innen/

Lássuk, honnan is indul '13-ban a fegyenc. Az év első hetének edzése:

1. Teljes fekvőtámasz: 9, 11
2. Hajlított lábemelés fekvésben: 20, 2x23
3. Bicska húzódzkodás: 9, 10
4. Egylábas guggolás rávezető (kanapén) baj/jobb: 11, 11 / 14, 14
5. Negyed fekvőtámasz kézenállásban: 6, 8
6. Híd szögben: 15, 19, 20

Hát igen, nem sokban különbözik az egy évvel ezelőttitől, ciki, de ez van. Mindenesetre mostanában nagyon jólesnek az edzések és nagyon konkrétan érezhetően jót is tesznek a közérzetemnek, úgyhogy ha minden így megy tovább, nem lesz gond a motivációval. Más terveim is vannak az erőnléti edzéseket illetően, de erről majd akkor, ha már ott tartok.  

A fekete bárány az aktuális gyakorlatok közt egyébként már megint ez a rohadt húzódzkodás. A könyvben szereplő kép szerinti módon tényleg csak akkor lehetne megcsinálni, ha a lábamat a derekammal egyező magasságú izén tudnám tartani: de ahogy a normál háztartások 90%-ában, nálunk sincs pont ilyen izé. Bénázás az egész: belekapaszkodok a rúdba és a lábamat felteszem az elém készített székre, ami persze jóval nagyobb szög, mint a klasszikus bicska. Ha nem fogja senki a széket, akkor azt az első lendülettel hátra is rúgom úgy, hogy alig van rajta a lábam: ha J. épp ráér, akkor szorgalmas bűvészinasként tartja a széket a gyakorlat alatt, úgy egy fokkal jobb. Ráadásul - talán a rossz szög miatt - ez a fajta húzódzkodás is aránytalanul nehéznek tűnik, én pedig nem fogok megint egy évet elbohóckodni egy mission impossible gyakorlattal, mint a 2. szintűnél. Ha 1-2 hónapon belül nem érzem, hogy menne a dolog, hagyom a francba és elkezdem a fél húzódzkodást. 

Két edzésen vagyok túl a vásárlás óta, egy résztávoson és egy hosszún. Tömören: ez a Garmin kurvajó. Részletesen: azonnal megtalálja a GPS-t, a pulzusmérő jelét is gondolkodás nélkül, fixen és stabilan veszi, a kezelése szinte teljesen intuitív, minden a lehető legegyszerűbb és legkézenfekvőbb rajta. Az edzések elemzése, amit a Training Centerrel produkál, kb, orvosi értekezésnek is beillene: precíz, áttekinthető, mindenféle grafikonokat meg táblázatokat csinál, én teljesen kész is vagyok tőle. Nem lehet egy napon említeni a mobiltelefonos méricskéléssel meg az alsóbb kategóriás pulzusmérőkkel.

Látszik, hogy futók fejlesztették, futó szemmel (ööööe!), futó fejjel. Át van gondolva. Tudja, mit akarunk.

Megérte az árát?

Hell fucking yes!

És igen!! Hezitáltam rajta vagy negyed évig, de végül megvan. Itt pihen a polcomon a Garmin Forerunner 210-es. Nagyon-nagyon sok pénz volt, de eddig nem tudtam olyan sportcuccot venni, ami ne térült volna meg százszorosan mozgásban, közérzetben, kényelemben (ezt most azért mantráznom kell egy kicsit).

A táv/tempó/idő adatok ugyan kábé eddig is megvoltak mobilból, de nagyon hasraütésszerűen mért az SGS. Meg aztán vagy talált épp GPS jelet, vagy nem, ahogy a kedve tartotta. Plusz mivel az utóbbi időben rákaptam a pulzusmérős edzésekre (a mostani edzéstervem pedig kifejezetten pulzus alapú, bár referenciaértéknek meg van adva az idő, a táv és a tempó is), de nem volt saját mérőm, erre is szükség lett.

A modell adott volt: az árak miatt a termékskála alsó végéről indultam és a 210-esnél meg is álltam: a 110-es is elég lett volna, ha be lehetne állítani rajta interval edzéseket, de nem lehet. A 210-esnél magasabb kategóriájú gépek meg csupa olyasmit tudnak, amire el sem tudom képzelni, hogy bármikor szükségem legyen.

Egyelőre csak az alapadatokat adtam meg és feltöltöttem az akksit: ezután rögtön elkezdett műholdat keresni, ami sem a lakásban, sem a gangon nem jött neki össze, úgyhogy mérgesen sípolni kezdett egy idő után és kikapcsolt. Ennyit az első benyomásokról.

Holnap megsétáltatom, aztán majd mesélek. 

Lenyomtam ma az év utolsó futását a kihalt és sötét Kopaszi-gáton. Semmi izmozás, csak érzésből, elgondolkodva. Az járt a fejemben, hogyan is értékeljem 2012-t. Először egy csomó negatívum meg „igen, de…” jutott eszembe... aztán ahogy haladtam előre és vettem végig magamban az évet, rájöttem, hogy nem, nem, bullshit az egész. Félre az álszerénységgel. Mondjuk ki: az idén kurva jól csináltam, amit csináltam. Tavaly eljutottam odáig, hogy elkezdtem futni, ez egyenesen forradalmi volt - de az idén sem vállaltam be kevesebbet.

Sikerült egy olyan középúton maradni, amin haladva lassan-lassan tényleg az életem olyan normál része lesz a futás, mint a sörivás vagy a videojátékok, és ez a cél. Itt a középút a kulcsszó (nem, nem a sörivás): szerintem ezt veszítik nagyon sokan szem elől. Az egyik szerencsésen elkerült véglet nyilvánvaló: a beleunás, leszarás, csendes elsunnyogás és a közte jelentkező kampányszerű futásocskák. Szerencsére ennél már jobban szeretek futni. Nem volt töretlen az év, jópárszor hagytam ki hosszú heteket, vagy futkároztam olyan éppenhogy-szinten – basszus, én sem vagyok ironman - de nem hagytam abba.

A másik elkerült véglet meg a szemellenzős túlpörgés. Nem tudom, a futók összességének mennyire reprezentatív részét teszik ki a blogoló futók, de ezeknél nagyon gyakran azt veszem észre, hogy ijesztően gyorsan felpörgetik magukat és ugranak rá feleslegesen nagy teljesítményekre. Minek az első kocogások után három hónappal maratont futni? Vagy másfél-két év futás után, súlyproblémákkal harcolva négy óra alatti első maratont akarni? Lassan az van, hogy aki egyszer megtett futólépésben 10 métert, az már a Spartatlon nevezést tervezgeti. Tény, hogy nálam a fizikai korlátok is nagyon erősen megszabják a fejlődés lehetséges tempóját: pl. a nyáron a 12 km-es addigi távrekordom után egy hétig gyakorlatilag sántítottam és még a járás is nehezemre esett. A testem szólt, hogy vegyek vissza egy kicsit. De korlátok vagy sem: a végcél szerintem a legtöbb harmincas kezdő amatőrnél nemigen lehet más, mint hogy a futás életmódszerűen beépüljön a mindennapokba. Lehet ezt tuningolni versenyekkel meg eredményekkel (sőt!), de az szerintem csak a hab a tortán. Én nem akarok kiégni azzal, hogy mindent beledobok egy (fél)maratoni felkészülésbe, fél évig ezen pörgök, az egész életem erről szól, aztán ott állok azzal, hogy ez is megvolt, és most? Most mi lesz? Horror lenne.

Februárban úgy kezdtem futni, hogy jó lenne majd valamikor elérni a gigantikus 10 km-es álomtávot – és ennél nem is mentem sokkal tovább, az év utolsó versenyén 14 km-t futottam. Biztos ment volna több is, ha következetesebb vagyok, de jó volt ez így. Nem a számok a lényegesek, hanem hogy a félelemmel tisztelt 10 km-ből lett egy „behúzok egy laza tizest munka után este”. A saját életem történéseinek koordinátarendszerében az a tény, hogy beneveztem egy…sőt, az idén 4 (négy!) futóversenyre, egy kib. hatalmas sci-fi.

És jövőre? A terv a Vivicitta félmaraton, a többit majd meglátjuk. Valahogy úgy képzelem 2013-mat optimális esetben, hogy, hogy eljutok a 21 km-ig, esetleg több félmaratont is megfutok, meg 1-2 rövidebb távot. Vagy nem. A legfontosabb, hogy még mindennaposabb legyen a futás. Simuljon bele a dolgok szövetébe szépen.

A fegyencedzést illetően ennyire már nem nagy a mellényem: az idei teljesítményem az optimista változatban: két lépés előre, egy lépés hátra, a real pesszimistában pedig egy előre, kettő hátra. Sokszor nem volt kedvem edzeni, amit csak részben tudok a motiválatlanságra fogni. Edzettem, izmos lettem, abbahagytam, szétplöttyedtem, leolvadtam, megint visszaedzettem magam. Aztán megint szét és megint vissza: és végül most nagyjából ugyanott tartok, mint egy éve. Ejnye-bejnye. Talán az is belejátszott, hogy másokhoz képest eleve nagyon lassan fejlődöm és talán külsőleg sem volt már annyira látható a változás, mint az első évben. De hát basszus. Ezzel rohadtul nem kellene foglalkozni. Nem Mr. Olympia akarok lenni: az edzettség egy életérzés. Mindenesetre így az év vége felé nagyjából stabilizáltam a heti 3 edzést, ezt tartani KELL és jövőre kiegészítőként be akarom hozni mellé a kettlebell-t is.

És ha már ennyit írtam róla a blogon a kezdeti időkben, jóga: az astanga egy nagyon érdekes rendszer és még mindig nagyon csábítja a logikus rendszerekhez vonzódó és a kihívásokat kereső énemet is. De mivel tavasz óta felé se szagoltam, muszáj realistának lennem: hosszú távon nemigen fog működni, túl sokat követel. Ezt be kell látnom. Még heti 1-2 alkalommal is bajos lenyomni egy ilyen alsó hangon másfél-két órás durvulást. Ha nem sportolnék semmi mást, akkor talán…de így nem. Jó lenne találni valamit, ami a klasszikus hatha és az astanga közt van: valamit, amiben van rendszer és átláthatóság, de élni is hagy. Majd meglátjuk, konkrét tervem ezzel most nincs.

Na mindegy, hajrá 2013 és köszönöm a kitartást mindhárom olvasómnak! 

Ne feledjük a célt: április 21., vasárnap, Vivicitta félmaraton, 6:30 körüli céltempó.

Amihez. Kell. Egy. Edzésterv. Most. A nagy kérdés a harmadmaraton után az volt, hogy csak úgy random el tudok-e futogatni a versenyig - hát nem, nem tudok, azaz nem akarok. Időközben rájöttem, hogy messze nem tartok még ott, hogy a hasraütésszerű edzésekből valami tudatos dolog álljon össze. Főleg nem áprilisig, ami csalókán messzinek tűnik, pedig... 

Szóval körülnéztem, hogy milyen terv alapján lehetne készülni. A legjobb valami személyre szabott lenne, ehhez először az ASICS programját találtam. Jól néz ki, okos, tök szuper, csak mégsem az. Valahogy nem áll össze a rendszer. Következetesen a megadott célidőm alá akar betolni, kevés hosszú futást ír elő, viszont túl magas tempókat. Idealista, mint egy pénzügyminisztériumi sajtótájékoztató.

Tovább kerestem: ezerféle terv van a neten, nekem meg ezerféle kifogásom mindegyik ellen.

Tök mázli, hogy tudok németül, mert így végül aztán megtaláltam ezt a Flex21 Halbmarathontrainingsplan-t (csodálatos szó), ami egy kész edzőtervorgazmus: heti 3 alkalommal számol, figyelembe veszi az addigi teljesítményt, a maximális pulzust, a versenyidőpontot, a mikrociklikusságot, a csillagjegyemet, a kozmikus együttállásokat (nem), megad célidőt, távot, tempót, pulzuszónákat, van benne rövid futás, hosszú futás, interval, minden... ennél kocká...akarommondani fullosabb egy terv már nem is lehetne.

Úgyhogy 2013-mat a jövő héttől a Flex21-gyel kezdem. A többi meg majd a Vivicittán kiderül.

A fegyences húzódzkodásból a 3. szinten vagyok - megvannak vele a gondjaim, de nem erről akarok írni, hanem az előtte levő bemelegítésről. Mivel a rudat nem tudom, ill. nem akarom folyton ide-oda rögzítgetni, csak az 1. szintű függőleges húzás jön szóba, mint bemelegítő gyakorlat, ebből 20-at csinálok. Igen ám, de olyan rohadt könnyű, hogy mellette egy gyógytesis délutáni matiné is fitnessvilágbajnokságnak tűnik. Erre megoldásként azt találtam ki, hogy egy kézzel fogom csinálni a függőleges húzást, 10 bal/10 jobb felosztásban. Így már azért jóval keményebb, de még mindig bemelegítő gyakorlat. Bevált.

A lényeg az elv, amit a CC FAQ-ban is hangsúlyoz Paul Wade: a saját testsúlyos gyakorlatokban rengeteg a variációs lehetőség, a fokozatos nehezíthetőség-könnyíthetőség. Ezért is a világ egyik legjobb dolga a fegyencedzés. Pont.

(A fenti módszert amúgy az 1. szintű fekvőtámasz kapcsán egy másik fegyenc is kitalálta, itt még kép is van)

Sötét van, mint a vakond belső zsebében. Valami szökevény fény csillan csak az út melletti, páncélkeménnyé fagyott jeges tócsákon. Minden kihalt, a csend teljes. Előttem és utánam csak a Soroksári út és a Duna-holtág közti senkiföldje.

Mínusz-fakkin-hat celsius van, este negyed kilenc, jeges szél fúj és én futok.

Az öltözet: egy hosszúujjú aláöltöző, egy hosszúujú bringás mez, egy rövidujjú technikai póló, még egy lazább bringás mez-féleség, egy futópulóver, egy széldzseki és egy fényvisszaverő futómellény. Mindehhez egy sapka, egy pár kesztyű és egy nyakvédő. Deréktól lefelé viszont semmi cicó: tréninggatya, zokni, cipő. 

Bőségesen elég, nem fázom. Okos vagyok, hogy az összes biszbaszt megvettem az Aldiból még az ősszel. A nyárhoz képest mindenképp hátrány, hogy folyton folyik az orrom és pisilni kéne, de összességében jobb, azaz...kevésbé szar ilyenkor, mint melegben. Főleg nagy melegben. Visszagondolok arra a júliusi kora délutáni pár km-es körre a Balatonon a tűző napon (egy whiskey után, de ezt inkább hagyjuk is), és máris imádom a mínusz hatot. Meg persze hazaérkezés után rohadt jól lehet lájkoltatni az edzést a facebookon. Hogy a lényeg ki ne maradjon.

Február óta először ismét Life 1 Wellness és ismét futópad. Nem volt sok bizodalmam a dologhoz: talán 2-3 alkalommal voltam eddig, és mindig szenvedtem a meleg, a levegőtlenség és leginkább a rettentő monotonitás miatt. És mindehhez legalább kurva drága is a belépő. Most úgy voltam vele, hogy megcélzok mondjuk egy lájtos órácskát, aztán ha tíz perc múlva elegem lesz, akkor abbahagyom és ennyi, nem fogok erőltetni semmit.

Ehhez képest egész jól bírtam. 9 perc / km körüli cica-mica átlagtempó 5%-os emelkedőn (érzem is kicsit a vádlim emiatt), belépő szintű 130-135 körüli pulzussal egy órán át. Asszem a titok nyitja az, hogy az embernek kell egy pont, ahova fixálni tudja a tekintetét miközben az egyensúlya is rendben van, és onnantól mehet a bambulás. És ilyen tempó mellett a meleg és a friss levegő hiánya is kibírható még.

Meg az is jelentős imprúvment volt, hogy ezúttal fokozatosan lassítottam és nem szabadesésben szálltam le a gépről, mint az első alkalommal.

Nem fogok rákattanni a dologra, de a bármikor elérhető, mindenféle bizbaszok magamra csatolása nélküli pulzusmérő és a fixen egyenletes tempó, ill. emelkedő lehetősége azért néha nem jöhet rosszul. Vagy csak a múlt vasárnapi sárban-esőben szédelgést akarom valami sterillel egyensúlyozni. Hát, ez se hülyeség. 

Hosszú lassú futásokra KAJÁT VINNI. Hosszú lassú futásokra KAJÁT VINNI. Hosszú lassú futásokra KAJÁT VINNI. Hosszú lassú futásokra KAJÁT VINNI. Hosszú lassú futásokra KAJÁT VINNI. Hosszú lassú futásokra KAJÁT VINNI. Hosszú lassú futásokra KAJÁT VINNI.

Ezzel a postot be is fejezhetném, igazából csak ennyit akartam rögzíteni, köszönöm.

(11 és fél kili sötétben és nem látványosan zuhogó, de alattomosan csontig átfagyasztó esőben: át a Szabadság-hídon, végig a budai Duna-parton a Margit-szigetig, ott a kör elején egy Sport szelet, a kör végére pedig brutális vércukorszint-zuhanás és hazatámolygás - J belémdiktált egy tábla csokit, hogy egyáltalán vacsorázni legyen erőm. Így még nem jártam, sosem voltam ennyire közel a konkrét rosszulléthez, de nem először fordul elő, hogy a "zsírégető" tartományban futásnál fura módon egyik pillanatról a másikra zuhan a nullára a vércukrom. Eddig ezt betudtam valamilyen pillanatnyi állapotnak, véletlen alulevésnek, de nem - ez a gond következetesen és szabályszerűen fennáll. Nem értem! 8-9 perces öregemberes tempóban 11 km alatt teljesen elkészültem, miközben 7:00 körüliben vidáman lefutottam a múltkor 14-et. A hosszú lassú futás gyilkos dolog, a lábat is egész máshogy terheli, mint a nyugis, de futósabb tempó).

A múlt héten kb. 15 km volt meg, ezen a héten eddig egy ötös... nem hajtottam halálra magam, várom a telet, meg a világvégét.

Amúgy most két edzésterv közti lebegés van. Az alapkérdés: kell-e egyáltalán fix, kőbe vésett edzésterv? Az eddigiek alapján nem túl nehéz kiszaszerolni (ezt a szót még sosem használtam életemben, meg is gugliztam gyorsan!), hogy miből mennyi kell egy félmaratonhoz: mondjuk

1. két rövidebb és egy hosszabb futás,
2. a rövidebbek 5-12 km közt,
3. ezeket lehet cifrázni harmadolóssal, fartlekkel, résztávozással;
4. a hosszabb futás meg kábé 12-21 km közt nyugis pulzussal, dumálósan.

Kérdés, mennyire érdemes ezt pontosítani, ill. mennyi időre előre? A félmaratonunk még rohadt messze, április 21-én van: nincs edzésterv (a neten), ami egyáltalán elérne odáig.

Szóval fejben nagyjából megvan a dolog, még ha leírva nincs is. Már csak meg kéne futni.

(Egykébként fentebb a 21 km mint edzéstáv nem véletlenül szerepelt: áprilisig azért illene legalább egyszer vagy kétszer megfutogatni a félmartonit vagy valamit annak a közelében, gyakorlásképp).

Lássuk, mi a pálya fegyencügyben, a héten ezt produkáltam:

1. Teljes fekvőtámasz: 9,10
2. Hajlított lábemelés fekvésben: 16, 19, 21
3. "Fél bicska húzódzkodás": 2x10
4. Egylábas guggolás rávezető bal/jobb: 9/9, 10/10
5. Negyed fekvőtámasz kézenállásban: 5, 6
6. Híd szögben: 12, 15, 18

Hát ja, nagyrészt visszaesés a tavaszi formámhoz képest, dehát gyakorlatilag június-július óta nem voltak igazán rendszeresek az edzések. Egy gyakorlatban léptem előre, és ez a kézenállás: miután nagyjából egy év alatt sem sikerült az egy percet elérni, hagytam a francba a könyv előírását és elkezdtem inkább a fekvőtámaszokat. Pár centire le tudok menni, egyelőre több nem is kell - ez egy áthidaló gyakorlat lesz a kézenállásban végzett fél fekvőig.

Rajt: itt most különösen nem szempont a sebesség, mégis kezdek kicsit zavarba jönni, amikor elindul a mezőny és kibaszottul mindenki elzúz mellettem, még a félig gyalogló sánta öreg bácsit is csak percek múlva előzöm meg (egyébként ő a legnagyobb versenyző. Ebben vita nem lehet. Pont). Ide csak ilyen tápos emberek járnak? Eddig minden versenyemen előzgettem már az elején, vagy legalábbis egy stabil bolyban futottam, messze a legvégétől. Kicsit kínos, hátra- hátratekintgetek, még pár sereghajtó, mögöttük csak az üres őszi utca.

3K: még mindig nyugtalanítóan hátul, de legalább vannak mögöttem is néhányan. Kezdem befutni magam, megtalálni a ritmust. Beindítok egy pattogós-szállós Symphonix mixet, futáshoz ideális.

5K: a parton vezet az út, minden barátságosan szürke és nagyon fotogén, elvagyok.

7K: az első kör vége. Előregondolok a másodikra és semmilyen rossz érzésem nincs. A mezőny szétterült. Iszom egy korty vizet, egy korty powerade-et, de csak a rend kedvéért - ebben az időben sokkal nagyobb gond lehet a pisilési inger, mint a kiszáradás.

10K: innentől már világosan érzem, hogy megvan a táv, fejben is és lábban is érzem. "Sikíts, te kurva!" - mondhatnám a tizennégy kilométernek.

12K: ha kiderülne, hogy félmaratonra neveztem véletlenül, nem biztos, hogy leállnék.

13K: mindjárt vége, rágyorsítok, kipörgetem a maradék erőmet. Betolok egy gélt, mert "betolni egy gélt" a nagyok szoktak, az olyan menő. J. hozta amúgy, sosem kóstoltam még ilyet. Telhefen öffehagaftja a fámat!

14K: az utolsó párszáz méteren enyhe nyomás a lábboltozatnál, a legvégén egy eddig ismeretlen jellegű fájdalmacska a bal láb térdhajlata környékén, de nem vészes, úgyis itt a vége. MEGVAN!

Szóval ahhoz képest, hogy majd' egy hónapot hagytam ki és eddig életemben csak egyszer futottam ennyit - 7 perc feletti kilométerekkel, beszélgetősen -, sikerült teljesíteni a távot 7 perc alatti tempókkal. A 6:30 (mint a leendő félmaraton referenciatempója) nem volt meg, de ez a rövidtávú edzetlenségnek volt köszönhető. Mindenesetre sokkal fontosabb volt az, hogy átláttam, éreztem a 14 kilométert, lett egy mentális képem róla - innen pedig már simán lehet nagyobb távok felé építkezni. És nem mellesleg, az elejét kivéve a verseny szinte minden percét élveztem, ráadásul szinte egyenesen arányosan a megtett kilométerekkel. 

Közben pedig már megvan a következő cél, az igaz nagyvad: 2013. április 21., Vivicitta félmaraton. Közel fél év van rá felkészülni, ez alatt nemhogy egy félmaratonra lehet felkészülni, hanem egy csimpánzt is meg lehetne tanítani gyököt vonni. Innen nézve reális célnak látok valami olyasmit, hogy 7:00 alatti átlagtempóban fussam, ideális esetben mondjuk 6:30 körül. 

Ja, és mondtam már, hogy futni kurvajó?

Megyek a szombati harmadmaratonra: a heti random futogatás jobban sikerült, mint ahogy az egy hónap kihagyás után indokolt lett volna. Nem teljesítményben, fílingben. Háromszor jártam kinn, egyiket jobban élveztem, mint a másikat. Az előző post után volt még egy kellemes beszélgetős szigetkör, tegnap meg egy dinamikus(nak érzett) hetes, alig 6:30 feletti tempóval - itt éreztem egyértelműen, hogy kezdek megint sínre kerülni. Úgyhogy helló Siófok.

Brutál, de a tegnap esti alkalom előtt utoljára október 14-én futottam (egy rosszul sikerült kísérletet leszámítva). Volt közben megfázás, köhögés, foghúzás, minden szar. Általában okkal tartok az ilyen visszajövős futásoktól, mert már egy hét kihagyás után is nagyon be tudok rozsdásodni. Ehhez képest egész kevés szenvedéssel futottam egy hetes kört, 7 perc körüli tempókkal. Sötét volt és esett, emberek szinte sehol, ideális futóidő. Ja, pont azon rágódtam közben, hogy ha kijárogat az ember ilyenkor is, mennyire másként ismer meg évszakokat, amiket normál esetben csak a szobából lát. Tegezőviszonyban kerül velük. Bár erre majd télen kellene visszatérnem.

Mindenesetre mindenféle meleg technikai cucc beszerezve, a köhögés már lassan múlóban, a jelek szerint nem is vagyok teljesen visszafejlődve - úgyhogy nyomás tovább. 

Lötty és plötty, ennyi van. Az elmúlt 2-3 hétben egyetlen egyszer voltam futni, 5 kilométer, kb. 8 perces tempóban, belesétálva (!). A következetes fegyencedzés hasonlóképpen bukta. Megfázásból estem szinte átmenet nélkül egy homloküreges-köhögős nyavalyába.

Majd írok, ha lesz mit.

(Kérdésünk a fődíjért: hogy az istenbe' lesz ebből november közepén siófokon harmadmaraton? Hm? He?)

[megjegyzés: a NATO futás, amiről a post szól, kb. 2000 éve volt, csak eddig piszkozatban maradt az írás, mert lusta voltam befejezni.]

Ezt szeretem a futásban, az apró győzelmeket, a határok lépésről-lépésre kitolását. (--tűzszekerek is now playing in your head--)

Ahogy írtam, a Nike fél-negyed-blabla-maraton után rögtön beneveztünk a 10K-s NATO futásra, aztán mint aki jól végezte dolgát, elmentünk nyaralni. Ott egyszer futottunk valami jelképes ötöst, de igazán csak a múlt heti két edzés volt előtte - és mindkettő igen szarul ment, konkrétan teljesen berozsdásodva éreztem magam, szúrt, fájt, szuszogtam (ha a "pohár félig üres"-hozzáállással közelítem: hihetetlen, milyen gyorsan le tud épülni az ember, és ez a fegyencedzésre is vonatkozik, de arról később). 

Szóval nem számítottam túl sokra, lefutom és kész.

Ehhez képest rohadt jó lett - először sikerült 60 perc alá benyomni egy 10K-s távot! 57:18 lett a vége, 5:43-mas tempóban. 6:00 és 6:30 közti tempókat sejtettem egyébként, az 5:43 alig több, mint a tavaszi Midicittám 5:39-es tempója, de basszus, ez 10K volt. Az a táv, ami idén tavasszal még úgy volt a fejemben, hogy A Hosszútáv.

Ezt a rendezvényt a Budapesti Atlétikai Szövetség rendezte, aminek a nevét fura módon sehol sem írják rövidítve. A BSI-s futásokhoz képest kicsit fapadosabb: jóval kevesebb az ember is. Az útvonal még változatosabb volt, mint a Nike félmaraton rám eső részéé (legalábbis ott a rakpartok nagyon gyilkosak voltak). Megint azt a taktikát követtem, hogy ráálltam valakire, aki még vállalható szinten húzott magával, épp a komfortzónámon kívül, de nem kifullasztva - aztán a vége felé a Ligetben sikerült megelőznöm, onnantól indultam be igazán. Ja, külön fícsör volt, hogy kivételesen nem hallgattam zenét: a rajt kicsit hektikusra sikerült és az összegabalyodott fülest lehetetlen volt menet közben kibogozni. És tetszett így. Hallgattam, miről beszélnek a többiek, az út szélén állók biztatását, egy seggfejet, aki a lezárás ellenére kocsival áthajtott a tömegen az Andrássyn, ilyesmi. Egész másként élt és rezgett így a dolog.

A végén a Ligetben már kezdett rohadtul elegem lenni. Mellettem egy apuka futott a kisfiával és azzal biztatta, hogy mindjárt itt van már a cél, egy kis energiát még tartogasson... aztán elkezdtek sprintelni azzal, hogy itt a célegyenes. Én meg gondolkodás nélkül utánuk. Mire kiderült, hogy még rohadtul nem a célegyenesben vagyunk, hanem úgy párszáz méterrel előtte, már kb. 10 évnyi szénhidráttartalékomat égettem el előre, de kicsit lassítva azért befutottam, és boldogan kenődtem fel a kordonra.

Egy órán belüli 10K. Egy órán belüli 10K. Egy órán belü... :)

Basszus, július 11-e óta nem írtam a fegyencedzésről.

Azazhogy nem is annyira basszus. Több mint egy évnyi kőkemény szigor után a nyáron elég hozzávetőlegesen gyűrtem az edzéseket, ki-kimaradoztak eleinte alkalmak, aztán hetek, aztán kéthetek, sokszor tényleg programom volt, sokszor meg nem. Kicsit ellustultam, kicsit demotiválódtam. Az elsőn nincs mit magyarázni, az utóbbi viszont az pont, ahol fejben át kell állítanom 1-2 kapcsolót:

1. Baszni (!) rá, hogy a velem egyidőben kezdett fegyencek hol tartanak. Igen, a jó részük jobb nálam. Ez tény és ez így is marad. Ugyanannyi idő alatt erősebbek lettek, nagyobbak lettek, ügyesebbek lettek. Nekem meg ez van ami van, ilyen a genetikám, ezek az adottságaim. Viszont egy másik nagy részük meg sehol sem tart, mert már rég elfelejtették azt is, hogy valaha edzettek...

2. ...ami átvezet a második pontra: kussolni és csinálni. Ez egy hosszútávú program, és még ha az életben nem is fogok tudni több fekvőtámaszt csinálni mint most, már akkor is megéri legalább hetente háromszor egy fél órára odatenni magam. Pár hét kihagyás után az első edzést követő nap egészen meglepő érzés volt: ismét volt tartásom, éreztem a testem, valahogy sokkal jobban jelen voltam a térben és a bőrömben.

3. A könyv 6x10 lépése nem szentírás, az nem fog menni, hogy mindent betűről-betűre betartok. Maga Wade bombázza szét a könyvben mechanikusnak feltüntetett 10-es felosztásokat a CC Super FAQ-ban, ahol azt írja, hogy tulajdonképpen a 10 lépcső csak egyfajta iránymutatás: valójában kb. annyi lépcső van, amennyit az ember csinál magának. Aszerint, hogy mit bír, hol tart, milyen az állapota. Úgyhogy ha valahol nagyon elakadok, megpróbálok kicsit konstruktívabban állni a dologhoz, mint ahogy pl. az egylábas guggolásnál ezt tettem is. És ha valami nagyon nem megy, visszaállok esetleg egy könnyebb gyakorlatra. Nem a visszalépés a visszalépés, hanem a feladás (de okos lettem).

4. Megpróbálok kicsit tágítani a látókörömön, pl. jár pár ismerős kettlebellre, azt is meg kellene nézni. Az idén már nem, most az lenne a cél először, hogy visszaálljak egy következetes fegyencedzős rutinra, de ha ez megvan, jövőre jöhet valami más is. A jógáról most nem is beszélek, annak a beillesztése már végképp nehéz lenne egyelőre.

Úgyhogy ennek szellemében gyűröm tovább az edzéseket. Ide most képzeljetek tűzviharból elődübörgő Harley-kat és egy brutális gitárszólót.
Pont.

Na szóval Nike félmaraton váltóban. Megbeszéltük J-vel hogy én kezdek, egyrészt a második résztáv rövidebb, ráadásul ott a végén a befutás élménye is, ezeket neki szeretném. Hajnali felkelés, halál. Energiaital. A rajtnál rögtön érződik, hogy ez azért nem egy Midicitta: egész tempós az indulás a tömeg méretéhez képest és előzgetek ugyan, de azért nincs az a kifejezett X-szárnyú a Halálcsillag alagútjában-érzésem. Valami zöld lufira emlékszem, hogy az a nekem megfelelő tempójú iramfutó és azt kéne elcsípni, de nem látom sehol (utóbb kiderült, a kékre gondoltam). Ehelyett próbálok olyan futókat találni előttem, akik úgy húznak, hogy a kényelmesnél épp csak egy kicsit fussak gyorsabban, de ne tudjam leelőzni őket. Nagyjából működő taktika, bár nem könnyű pont a megfelelő és következetes tempójú embert megtalálni. Ez a tíz-tizenkét km nem egy veszedelmes táv a jelenlegi szintemen (ami nagy mondat valakitől, aki tavasszal még egy nagy elérendő célként tekintett a tizesre), ráadásul a dögletes meleg kábé kijelöli a lehetőségeim határait, úgyhogy összességében szépen végigfutom a pályát, nem könnyedén, de nem is vért izzadva. Szubjektíve olyan kicsit, mint egy Critical Mass, csak bicikli helyett futva.

Végül (a 10. km-nél számolva) 6:26-os tempót futok, ahogy terveztem. A váltásnál kicsit megkeveredünk, de végül 2 óra 18 perc lesz a csapatidőnk. Teljesen oké.

Asszem minden elmond, hogy még aznap, holtfáradtan hazaérve és a kanapén henteregve jelentkeztünk a következő versenyre. Szeptember 30., NATO futás, 10 km. Ennyi.

[Egyébként ez a váltófutás nem túl felhasználóbarát rendszer. Mivel a tájékoztató email szerint én kaptam a kettessel végződő számú rajtszámot, viszont azt sehol nem kellett megjelölni, hogy melyikünk fut elsőnek, én kezdtem - aztán szívtunk is külön-külön a saját befutásunk után, amikor nem akartak érmet osztani, merthogy nem stimmel a szám. Jól van bazmeg, én is el tudok számolni kettőig, de tényleg nem volt sehol leírva, hogy a csapat egyes végű tagjának kötelező futnia először. Meg hogy esetleg akkor talán kérdezzék meg, mielőtt kiosztják a számokat. Na mindegy, tudom ám én, igazából csak ösztönözni akarnak arra, hogy rendesen, egyéniben fussunk. A futás nem csapatsport].

Gyors bejelentkezés: a nyárnak elvileg vége, futás volt szorgalmasan végig (akár negyven fokban beviszkizve a Balaton-parton is), és holnap Nike Félmaraton. Nyugi, nem egyéniben, hanem J-vel váltóban.

A cél legalább ez, tehát 6:30 körüli tempó, illetve az alatt ami csak belefér. Hamarosan jelentkezem az eredményekkel, addig pedig zene a holnapra előkészített tracklistből!

[atmos - transmission in vain]