Az idei 10K-s Vivicittára felkészülésem nagyon megtervezett és durva volt és a következőből állt: a Rotary félmaraton után egy hétig egyáltalán nem futottam, a következő héten lekocogtunk egy beszélgetős ötöst bele a naplementébe majd' 40 perc alatt, aztán még futottam valamelyik reggel további ötöt. Csak afféle fun run-nak terveztem, meg volt egy olyan hátsó gondolatom is, hogy ha beválik a meteorológia (tényleg, a METEORológia miért nem meteorokkal foglalkozik, ezen gondolkodott már valaki?) és esik meg hideg lesz, én fel sem kelek reggel.
Aztán --- VÁGÁS --- mégis ott álltam a rajtnál, a leghátsó zónában. Ismerősökkel is találkoztam és smúzoltunk, és kicsit úgy éreztem magam, mint a meglett férfiak, akik úgynevezett smúzolós sportokat űznek, vitorlázás meg golfozás közben beszélik meg a mittudomén...tőzsdeárfolyamokat. A rajt hosszú volt és zsúfolt, az elsők km így 5:59 lett, onnan pedig úgy voltam vele, hogy az lesz, amit a testem diktál. A testem pedig 5:30 körüli ezreket diktált. Legalábbis az első 5-6 km-en, onnantól kezdve már inkább nekem kellett koncentrálnom. Erről a tempóról annyit, hogy február környékén nagyjából ez volt a gyors részek sebessége a résztávos futásokon, ehhez képest a verseny első felében-kétharmadában teljesen jól tartható volt. Vitt a tömeg, ment a zene, az időjárás megfelelő volt, bár az utolsó frissítőponton már nem megittam a pohár vizet, hanem a fejemre öntöttem. A vége pedig munkás volt és fárasztó, de egy csodálatos 5:10-es utolsó km-t sikerült behajrázni - úgy, hogy 5:05 körül van az 1000 méteres rekordom. Végül 55:37 lett az eredmény, 5:33-mas ezrekkel. Új rekord. Még fél órát faragok belőle és megdöntöm Bekele 2005-ben felállított 10000 méteres rekordját!
Közvetlenül félmaraton után egyébként kifejezetten baráti távnak tűnik a 10 km. És rájöttem, hogy én tulajdonképpen teljes mértékben akceptálom, sőt, valójában igénylem ezt a BSI-s vurstlit, a teljes körítést a rengeteg emberrel meg a sátrakkal meg a színpadon aerobikozó rubintrékatusatillaakárkivel, meg a rajtnál az óriási labdával meg a béna zenékkel meg mindennel. Olyan szinten szociálissá váltam, hogy a célegyenesben le-pa-csiz-tam (!) a szpíkerrel.
Versenyekre csak kíváncsiságból viszek pulzusmérőt, és ilyen szempontból most is megérte, mert így utólag rácsodálkozhatok, hogy magamhoz képest baromi magas értékekkel futottam. Az átlag 162, ami elvileg már az anaerob zóna alja, a max. pedig 180 - übermagas, egy keményebb résztávos edzésen szokott kb. 174-175-ig felmenni.
Ez az év egész jó idáig: egy félmaratoni és egy 10K-s rekord.
