És eljött az edzéstervünk szerint a 12 km ideje. Az már több is, mint egy negyed maraton, hö. J. kitalált hozzá egy remek útvonalat (nálunk a futóútvonal-tervezés az asszony dolga), és kedden munka után neki is vágtunk. A bemelegítés alatt máris agyfaszt kaptam (ich habe Hirnschwanz bekommen): a telefon a jóistennek sem találta azt a kurva GPS-jelet, ezért nemigen sikerült mérni a dolgokat. Mindegy, elindultunk szép nyugis tempóban, és rögtön szembe is jött velünk Bruce Willis helikoptere, ez egy kicsit kárpótolt az agyfaszért.
Aztán az útvonal méginkább. Az egésznek volt valami nagyon különös érzete: a lakásunktól egy köpésre tök ismeretlen helyek, ahova 32 év alatt valahogy sosem sodortak az események. Mintha egy dimenziókapu nyílt volna meg. Az első hosszabb etap a Weiss Manfréd út volt, ez inkább érdekes, mint kellemes. Rohadt hosszú, rohadt egyenes, rohadt monoton, a gyalogúttól jobbra egy kisebbfajta autópálya, bal kéz felől meg nagyon durva susnyás kilométereken át. Olyasmi urbándzsungel, amiről azt gondolná az ember, hogy biztos valami egyetemisták titokban füvet termesztenek két bokor közt, egy kicsit odébb meg ukrán végrehajtók ássák el vitapartnereiket. Utána balkanyar egy lakottabb résznél, át egy kisebb hídon, a híd lábánál aztán le a partra, és innen, azaz kb. a hetedik km-től dimenzióugrás a négyzeten. Vízpart, sás, fák, egy darabig valami régi, töredezett aszfalt, majd földút. Elképesztő nyugalom, naplemente. Nem is Budapest, hanem valami egész más. Balkéz felől aztán egy kerítés, mögötte valami rég halott, kibelezett, romos ipari monstrum maradványai. Leírhatatlan hangulat.
A tempót nyugodtra vettük, ezt nem is lehetett volna máshogy. Ahhoz képest, hogy a múltkor a Balatonon a 10 km után jöttem csak igazán bele (de nem mentünk tovább), itt 9-10 környékén már teljesen kész voltam. Szomjas voltam és törődött, de leginkább éhes, amolyan vadállati módon. Szerettem volna a puszta fogammal széttépni egy lovat. Nem, kettőt. Visszaértünk a Nehru-partra, közeledett a Petőfi-híd, el akartam odáig futni, de nem ment. Kész voltam. A vérnyomásom gyakorlatilag megszűnt, az éhségérzet már minden sejtemet átrágta. Közben bekapcsolt a GPS, szerinte 12,3 km már megvolt - akár igaz, akár nem, megálltam, végem volt.
Talán az tett be, hogy hétköznap volt, munka után, nem tudom. Mindenesetre máskor ha 10 felett futunk - az edzésterv szerint lesz még bőven ilyen -, muszáj lesz vagy ennem előtte, vagy vinni valamit (vagy lóval menni).
Ja, és végül ez a futásunk - amellett, hogy távolságrekord - lett a mostani cipőm búcsúszereplése is, de erről majd egy következő postban. Egyelőre kicsit a jobb lábam lábszár körüli része húzódik - egyértelműen a túlfutás jele. A bal térdemet is éreztem (mint az első 10K után), de az nem volt olyan vészes. Szóval mindent összevetve, ez a 12K azért még nem kis falat.
