Lenyomtam ma az év utolsó futását a kihalt és sötét Kopaszi-gáton. Semmi izmozás, csak érzésből, elgondolkodva. Az járt a fejemben, hogyan is értékeljem 2012-t. Először egy csomó negatívum meg „igen, de…” jutott eszembe... aztán ahogy haladtam előre és vettem végig magamban az évet, rájöttem, hogy nem, nem, bullshit az egész. Félre az álszerénységgel. Mondjuk ki: az idén kurva jól csináltam, amit csináltam. Tavaly eljutottam odáig, hogy elkezdtem futni, ez egyenesen forradalmi volt - de az idén sem vállaltam be kevesebbet.
Sikerült egy olyan középúton maradni, amin haladva lassan-lassan tényleg az életem olyan normál része lesz a futás, mint a sörivás vagy a videojátékok, és ez a cél. Itt a középút a kulcsszó (nem, nem a sörivás): szerintem ezt veszítik nagyon sokan szem elől. Az egyik szerencsésen elkerült véglet nyilvánvaló: a beleunás, leszarás, csendes elsunnyogás és a közte jelentkező kampányszerű futásocskák. Szerencsére ennél már jobban szeretek futni. Nem volt töretlen az év, jópárszor hagytam ki hosszú heteket, vagy futkároztam olyan éppenhogy-szinten – basszus, én sem vagyok ironman - de nem hagytam abba.
A másik elkerült véglet meg a szemellenzős túlpörgés. Nem tudom, a futók összességének mennyire reprezentatív részét teszik ki a blogoló futók, de ezeknél nagyon gyakran azt veszem észre, hogy ijesztően gyorsan felpörgetik magukat és ugranak rá feleslegesen nagy teljesítményekre. Minek az első kocogások után három hónappal maratont futni? Vagy másfél-két év futás után, súlyproblémákkal harcolva négy óra alatti első maratont akarni? Lassan az van, hogy aki egyszer megtett futólépésben 10 métert, az már a Spartatlon nevezést tervezgeti. Tény, hogy nálam a fizikai korlátok is nagyon erősen megszabják a fejlődés lehetséges tempóját: pl. a nyáron a 12 km-es addigi távrekordom után egy hétig gyakorlatilag sántítottam és még a járás is nehezemre esett. A testem szólt, hogy vegyek vissza egy kicsit. De korlátok vagy sem: a végcél szerintem a legtöbb harmincas kezdő amatőrnél nemigen lehet más, mint hogy a futás életmódszerűen beépüljön a mindennapokba. Lehet ezt tuningolni versenyekkel meg eredményekkel (sőt!), de az szerintem csak a hab a tortán. Én nem akarok kiégni azzal, hogy mindent beledobok egy (fél)maratoni felkészülésbe, fél évig ezen pörgök, az egész életem erről szól, aztán ott állok azzal, hogy ez is megvolt, és most? Most mi lesz? Horror lenne.
Februárban úgy kezdtem futni, hogy jó lenne majd valamikor elérni a gigantikus 10 km-es álomtávot – és ennél nem is mentem sokkal tovább, az év utolsó versenyén 14 km-t futottam. Biztos ment volna több is, ha következetesebb vagyok, de jó volt ez így. Nem a számok a lényegesek, hanem hogy a félelemmel tisztelt 10 km-ből lett egy „behúzok egy laza tizest munka után este”. A saját életem történéseinek koordinátarendszerében az a tény, hogy beneveztem egy…sőt, az idén 4 (négy!) futóversenyre, egy kib. hatalmas sci-fi.
És jövőre? A terv a Vivicitta félmaraton, a többit majd meglátjuk. Valahogy úgy képzelem 2013-mat optimális esetben, hogy, hogy eljutok a 21 km-ig, esetleg több félmaratont is megfutok, meg 1-2 rövidebb távot. Vagy nem. A legfontosabb, hogy még mindennaposabb legyen a futás. Simuljon bele a dolgok szövetébe szépen.
A fegyencedzést illetően ennyire már nem nagy a mellényem: az idei teljesítményem az optimista változatban: két lépés előre, egy lépés hátra, a real pesszimistában pedig egy előre, kettő hátra. Sokszor nem volt kedvem edzeni, amit csak részben tudok a motiválatlanságra fogni. Edzettem, izmos lettem, abbahagytam, szétplöttyedtem, leolvadtam, megint visszaedzettem magam. Aztán megint szét és megint vissza: és végül most nagyjából ugyanott tartok, mint egy éve. Ejnye-bejnye. Talán az is belejátszott, hogy másokhoz képest eleve nagyon lassan fejlődöm és talán külsőleg sem volt már annyira látható a változás, mint az első évben. De hát basszus. Ezzel rohadtul nem kellene foglalkozni. Nem Mr. Olympia akarok lenni: az edzettség egy életérzés. Mindenesetre így az év vége felé nagyjából stabilizáltam a heti 3 edzést, ezt tartani KELL és jövőre kiegészítőként be akarom hozni mellé a kettlebell-t is.
És ha már ennyit írtam róla a blogon a kezdeti időkben, jóga: az astanga egy nagyon érdekes rendszer és még mindig nagyon csábítja a logikus rendszerekhez vonzódó és a kihívásokat kereső énemet is. De mivel tavasz óta felé se szagoltam, muszáj realistának lennem: hosszú távon nemigen fog működni, túl sokat követel. Ezt be kell látnom. Még heti 1-2 alkalommal is bajos lenyomni egy ilyen alsó hangon másfél-két órás durvulást. Ha nem sportolnék semmi mást, akkor talán…de így nem. Jó lenne találni valamit, ami a klasszikus hatha és az astanga közt van: valamit, amiben van rendszer és átláthatóság, de élni is hagy. Majd meglátjuk, konkrét tervem ezzel most nincs.
Na mindegy, hajrá 2013 és köszönöm a kitartást mindhárom olvasómnak!
