Nos, ahogyan a képről is látszik - nem puhítottuk tovább, nem szaroztunk,
életünkben
először
lefutottunk
10 (tíz! zehn! ten! diez!)
kilométert!!!!!
Aránytalanul nehezebbnek tűnt, mint az eddigi maximumot jelentő 8-8,5 körüliek. Valahogy eleve ott volt bennem fejben, hogy most tizest futunk, plusz az új útvonal, meg elég későn is indultunk el. Beletellt pár km-be, mire belejöttünk. Végig beszélgettünk, szép volt a város, sok olyan helyen haladtunk át, ahol talán egyetemista korom óta sem voltam, időnként bizonytalan emlék- és hangulatfoszlányok gurigáztak elő részeg és nagyon huszonéves ízű estékről. Párszor minden előzetes figyelmeztetés nélkül eltűnt a járda a Duna-parton és ezerrel száguldó autók közt találtuk magunkat, de J. hihetetlen ügyesen találta meg az utat. Amikor visszafelé megláttam a Szabadság-hidat, már tudtam, hogy meglesz ez, be tudtuk már lőni a hátralévő tér arányait - az utolsó kilométer sikerült így a leggyorsabbra.
Igazából asszem nem is euforikus volt a megérkezés, hanem inkább olyan racionális alapú "ez nekem kibaszottul jár, ezért én megdolgoztam"-érzés.
Ez tartott úgy két percig, majd fejbekúrt valami ólomnehéz kimerültség. Asszem, sőt: BIZTOSAN ilyen érzés lehet, amikor valakit megharap a zombi, de még nem változott át élőholttá, csak majdnem. És teljesen indokolatlanul fáztam is utána, itthon, mintha a futás kikészítette volna a hőérzékelésem.
Mára kelve minden rendben volt, egy kicsit a bal térdem..izé, külső szélének egyik csontja érzékeny, de nem vészes. Határozottan jobb, mint az első szigetköröm után, amikor három napig fájt a járás.
Királyok vagyunk.
A Rocky zenéjét hallom a naplementéből.