Vasárnap késő délután, az utolsó fények mesteri időzítéssel elcsípve. A Kopaszi-gát felőli sötét felhők alatt gyakorlatilag már este, a Műegyetem irányából pedig még nappalian világos foltok. A kontraszt lélegzetelállító monumentalitást ad az agyonismert, agyonjárt városnak. Meditatív állapot, szinte tökéletes flow. Eszembe jut, hogy bármennyire is ellentmondás ez, a futás tulajdonképpen egy lassú dolog. Nem az én futásom (az persze hogy az), hanem a futás, mint olyan. Nem a lábak diktálta iram, hanem az elmélyülés. Van idő átjárni, keresztülhaladni, felfogni, belakni a teret. 

A Kopaszira érve már sötét van, benézek ezúttal a gát másik ágára is. Kavicsos, futáshoz nem az igazi, vissza is fordulok. Gondolkodom rajta, hogy ki kéne tolni a 10-et, végülis minden adott. De ráér még. Meglesz az a táv is, hamarosan.

Elvégre futni indultam, nem rohanni.