Baráti körben rendszeresen komoly vitákat kiváltó és mind a mai napig eldöntetlen tudományos kérdés, hogy buzi-e aki jógázik? Persze nem az (ezt csak régen gondoltam, amikor még nem jógáztam, höhö), és a vasárnapi óra, amin J.-vel voltunk, elég jól alátámasztja a véleményem. Basszus, ezt az ashtanga jógát be lehetne venni a navy seals kiképzési anyagba.

Jártam korábban egy hatha jóga tanfolyamra, nem volt különösebben megerőltető, nem is ez volt a lényege. Jó volt, de szerettem volna minden előítélet nélkül kipróbálni valami keményebbet, úgyhogy az egyik hétvégi reggel, amikor normális ember még alszik, mi J.-vel már a jógaiskolában voltunk ashtangázni (rock'n'roll-énem sírva hány). Annyit tudtam erről az irányzatról, hogy ijesztő mennyiségű és nem túl könnyűnek tűnő pózokat visz végig fix sorrendben és hát ja, ilyen volt. Az elején mantráztunk (!), közelebbi ismeretek nélkül elsőre ez így hangzott:ommmm trabantba szanitéc lerohadt jehova / migrénes wombatnak törekvő kaszakő ommmm.  Aztán napüdvözletekkel telt el úgy negyed óra-húsz perc, ez a rész még félig-meddig ismerős volt a korábbi tanfolyamról. Ha itt vége lett volna az órának, azt mondtam volna, ez elég jól átmozgatott és kellemesen elfáradtam és pont jó, de innentől még vagy másfél órán át tartott - elég hamar elvesztettem a fonalat, az rémlik, hogy néhányszor jó lett volna egy egész kicsit meghalni, meg hogy a testem teljesen képtelen helyein levő sosem használt izmok mondtak hellót megtépett szélű egómnak.

Hazaértünk, lerogytunk a kanapére, és ennyi volt a nap, többet nem mozdultunk. Én még viszonylag könnyen megúsztam másnap, csak a hátamban, a derekamban és a combomban van némi izomláz, de J. gyakorlatilag rongybabává változott, akibe már egy fél kiló lóbalzsamot belemasszíroztam. Ledarált minket a jóga, de tetszett, akartuk, és ha egyszer talán sikerül nagyjából megtanulni az egymás után következő ászanákat, talán még élvezni is lehet majd úgy, ahogyan az "mozgó meditációként" ki van találva (egyelőre féllábon állva, egy cementeszsákkal a fejemen és közben Panterát hallgatva is jobban tudnék meditálni).

Igyekszem megtanulni legalább az A típusú napüdvözletet ahogy belefér, a többi egyelőre reménytelen. Darabos a mozgásom és mindig elfelejtem a soron következő mozdulatot, nagyjából egy tütübe bújtatott (izomlázas) elefántnak érzem magam.  

De legalább egy vigyorgó elefántnak.