Szegedi Félmaraton, a rajtcsomagok rajtcsomagja: először is a funkcionalitás kispolgári kényszerével leszámolva egy darab pukifólia just for fun (!!!!), másodszor pedig végre-valahára egy ujjatlan technikai póló, nem pedig egy hatszázezredik tök felesleges rövidujjú. És mindez egy remek zöld hátizsákban. Szóval már szombaton, a rajtcsomag felvételének napján szerettem ezt a versenyt.
A szombati egész napos felhőszakadás után vasárnap már simán csak 13 fokos márciusi hideg volt - csodálatos futóidó. A rajtnál minden olyan gyorsan történt, cuccok leadása, pisi, kinn a szokásos aerobicos ugrálás és már mentünk is. Az 5:40-es tempóra vonatkozó elképzelésemről gyorsan lemondtam, mivel lövésem nem volt, mennyit megyek - a Garmin hosszú kilométereken át köhögött-szenvedett, a GPS jelet mutató csík egyet ugrott fel és aztán hármat vissza, legszívesebben a Tiszába vágtam volna. Legalább a pulzusmérés miatt nem aggódtam, mivel már előző nap rájöttem, hogy otthon maradt a pánt. A Garmin lerobbanása végül pont jól jött, mert az összes saját elképzelésem félretéve rábíztam magam a kétórás iramfutó srácra. Tök új élmény volt ez az iramfutóval bolyozás. Kicsit, mint egy vezetett túra. Időnként változott a csapat, de nagyjából ugyanaz a 6-8 ember keringett körülötte, ő pedig folyamatosan biztatott mindenkit, néha bemondta a tempót, számolgatta hogy hogy érünk be, a frissítőpontok előtt mindig szólt, megálltunk, ittunk, mentünk tovább - nem gondoltam volna, de jól esett kicsit így átadni a kontrollt és másra bízni magam. És jól esett a bolyban futni is.
Jóval 5:40 alatt mentünk, dolgoztam rendesen, de bírtam. Kiszaladtunk egy faluba (?), ahol hihetetlen lelkes öreg nénik drukkoltak, aztán át a város másik végébe, mindenféle nevezetességek pipa (azt hinné az ember, mekkora turisztikai értéke van 21 km mászkálásnak egy városban, de ilyen koncentrált tempó mellett annyira azért nem láttam ki a fejemből, Szeged inkább mint valami összemosódó érzés maradt meg). Az utolsó 3-4 km volt a legnehezebb: tudtam, hogy a két óra megvan, sőt sejtettem, hogy alatta is vagyok, az a párezer méter már csak formaságnak tűnt, de mégis meg kellett futni. És még mindig csak mentünk és mentünk a céllal ellenkező irányba, megkerültünk egy templomot, ami ilyen fáradtan már konkrétan a Világ Lehetetlenül Legnagyobb Templomának tűnt (a Mátyás téri ferences templomról van szó). Aztán az utolsó akadály: a Belvárosi híd emelkedője. Már reggel végigsétálva rajta sejtettem, hogy lesz itt még anyázás 20 km után, de még magamat is megleptem - utóbb visszanézve valószínűleg a 4:49-es (!) véghajrás tempó sem könnyítette meg a dolgot.
A végeredmény: 1:56:17.
A helyzet az, hogy rettenetesen elégedett vagyok magammal. A január eleje óta tartó következetes edzés, az új módszerek - és főleg a Chi Running - egyértelműen bizonyított.
És most a következő fázis, ami még a versenynél is nehezebb lesz: ezúttal nem visszavedleni pudingba.
