Áhh, végre egy kis fény az alagút végén legalább futásban. Márciusig ugyebár nátha, térdsérülés, gyépé, aztán áprilisban 18,7 km, májusban meg már 71. Csak semmi edzésterv, semmi kötöttség. Szisztéma van, de leginkább ahogy a kedvem meg a terhelést csak lassú adagokban kedvelő bokám kiadja (igen, a bokám és nem a térdem - ez még a jobbik eset). Futások félspontán módon, távot sosem lövök be, csak időt. Jó így, magamra hangolódva. Nagyon nem is akarok egyelőre bármilyen tervbe belekezdeni, ez a megérzéses módszer akár a félmaratonig is elvisz.
A múlt hét tök érdekes és változatos lett. Hétfőn először értem el december óta (!) a 10K-t egy elképesztően hangulatos naplementés körrel a Duna-holtág felé. Azazhogy az első fele volt "elképesztően hangulatos", de tényleg az a fajta, amikor az ember egy kicsit mindenről mindenre rájön és nyakig lebeg a zenben, aztán a végén már szenvedtem, szomjas voltam, szerettem volna a parkban szembesétáló bácsi kezéből kitépni a dobozos Soproniját és a torkomba meg a fejemre locsolni az egészet.
Két napra rá J-vel beszélgetve csináltam egy rekordalacsony pulzusos kört (tempó: 8:21, pulzus: 125). Sikerélmény volt, hogy ennyivel már futni (na jó, kocog(gat)ni) lehet.
Aztán pénteken lement az idő 13 fokra, tökéletes futóidő (amúgy meg fos). Sikerült bevarrni 7K-t egy elképesztő, fenomenális 6:17-es átlagtempóban, ráadásul bőven zónán belül (pulzus: 153) és épp csak kellemesen kifáradva. Na EZ már valami. A tavalyi formám szerint is oké lenne.
Végül pedig érdekességképp vasárnap egy szigetkör. Amolyan felmérőképpen. A szigetkör azért csak a szigetkör, na. Közben rá se néztem a Garminra, csak a legvégén, amikor félholtan megálltam: épp valami 5:30 körüli tempót és 171-es pulzust mutatott. Mekkora király vagyok! Ez az érzés egész addig tartott, amíg otthon letöltöttem az adatokat: valójában egy nyavalyás 6:19-es átlagot izzadtam ki magamból 159-es átlagpulzussal és 171-es csúccsal. Nagy akarásnak szarás a vége, majd valamikor megint megpróbálom.
