Ja, majdnem elfelejtettem. Vagy el is akartam. Mindegy, mostmár menjünk neki. Szóval 17-én volt három éve, hogy elkezdtem a fegyencedzést. Az első meg a második évforduló még viszonylag jókedvemben talált, de az idén már valahogy nem vigasztal, hogy "a világ minden ideje az enyém", meg hasonlók. Három. Kibaszott. Éve. Csinálom. Ha esik, ha fúj, ha kurvára nincs épp kedvem, ha ég, ha görcsöl.
Eredményeket akarok látni. Izmot, tömeget, fejlődést. Nem az idióta húszéves egyetemista önmagam vagyok, aki két hónap gyúrás után otthagyja az egészet, "mert nem látszik semmi." Beletettem három év munkáját és lassan szeretnék kapni is valamit belőle. Lassan megérdemelném, hogy kapjak valamit.
Ehhez képest az első három év mérlege: az első-második évig némi haladás a mesterhatossal, lassan növekvő (izom)tömeg (bár inkább csak az első évben), aztán ---SNITT---, mintha elvágták volna, csak a stagnálás, a körben forgás, egy lépés előre-kettő hátra, fogcsikorgatva elért minimális fejlődés, pár kínkeserves plusz húzás-tolás-nyomás, ami akár egy nátha miatt kihagyott 2-3 edzés után omlik szarrá, vagy esetleg kihagyás nélkül is csak úgy magától, ledobva a semmibe 2-3-5 ismétlésszámot, amit aztán dupla-tripla idő egyáltalán visszahozni.
Valamit változtatni kell, mert ez így nagyon nem jó. Egy folyamatos progresszióra épülő rendszernél borzasztó szar minden edzés után azzal szembesülni, hogy csak az egyhelyben járás van. Hogy mindenki szebb meg ügyesebb, meg gyorsabban fejlődik, és az internetes ismeretlen cimborák, akikkel együtt kezdtem, már nagyjából az egykezes húzódzkodásokat is rutinból pattintják (harminchatos bellel a másik kezükben, nyilván).
Mi az, amit ebben a helyzetben tehetek? Az elképzeléseim az alábbiak:
1. A lineáris fejlődés mítosza kapja be. Csinálom a könyv szerinti progressziót, de többé nem tartom szentnek a magasabb szintű gyakorlatokat. Ahol lehet, beiktatok durvább lépéseket is, akár 2-3 szintet is ugorva. Három éve várom, hogy feljebb jussak. Hát, eddig vártam, most csinálom.
2. A fehérjét kapjam be. A főleg szénhidrátban erős Jumbo óta semmilyen táplálékkiegészítőt nem fogyasztottam, mert nem hiszek abban, hogy tényleg szükség lenne rá: alapvetően normálisan táplálkozom, a testsúlykilónkénti napi 1-2 grammos fehérjebevitelt előíró gyúros szabály meg egyenesen agyrém. Továbbra sem hiszem, hogy ez a megoldás, de mégis keresek most valami fehérjeport és legalább edzések után betolok 1-1 adagot. Mittudomén, hátha ez is egy faktor.
3. Súly, súly, súly. Igazságtalan lenne a saját testsúlyos edzéssel kapcsolatban kategorikusan kijelenteni, hogy nem vált be. Enélkül ugyanabban a vicces ropiformában vegetálnék, amiben életem nagy részét töltöttem. A Dragondoor egy életre lekötelezett. De nem hiszek már a nagykönyvben beígért kábelköteg vastagságú combokban, meg acélkemény hasizmokban, meg a többiben. Asszem ez másoknak is leeshetett időközben, mert nagyon elkezdtek a trendek a klasszikus barbell erőemelő gyakorlatok irányába menni (még a kettlebelles Pável is). Mindenképpen meg kellene tanulnom az alapgyakorlatokat és elkezdeni emelgetni, mert sok jel mutat arra, hogy az alacsony ismétlésszámú, nagy súlyos gyakorlatok azok, amik a hozzám hasonló alkatúakat megmenthetik. Emellett persze van a kettlebell is, itt meg a 16-os bellemet egy 20-assal akarom felváltani (csak ugye kettlebelleknél elég nehezen megvalósítható a progresszió, amikor 4 kg-ként ugranak a súlyok és darabonként soktízezer forintba kerülnek).
És hát mindezek után mi más lehetne az évfordulós zene, mint...
