Naszóval a terepverseny. Az internetes futómédiában gyakorlatilag teljesen ismeretlen és visszhangtalan, pedig kurva jó nevű Csunya-kupán voltunk, ami minden szempontból ideálisnak tűnt a terepszüzesség elvesztéséhez: nincs messze (Pécel), van erdő, vagy legalábbis fák vagy bokrok vagy ilyesmi, és nem három jegyű szám a pálya hossza km-ben. Olyan kis cukinak tűnt. És végül az is volt, eltekintve attól, hogy hatszor halottabb voltam a célba érkezés után, mint a dupla olyan hosszú félmaratonnál. De legalább vidám halott.
A verseny két 5 km-es körből állt, lényegében egy dombra kellett felfutni nagyjából 3 km-em át, aztán lefutni a maradék kettőn. A rajtnál az egész mezőny kilőtt valami kegyetlen sebességgel, kapkodtam én is a lábam. Még a célvonalon is alig léptem át, amikor a pulzusmérő már 160-at mutatott, úgyhogy inkább gyorsan időkijezésre nyomtam az órát. Ilyet még nem láttam, de itt a mezőny kb. felének az volt a taktikája, hogy egy darabon sprinteltek mint atom, aztán rezignáltan gyalogoltak egy percet, utána megint futás. Azt már az elején eldöntöttem, hogy a gyaloglás nem opció és próbálom 6:30-as tempó alatt tartani magam - ez az ötletem persze a második körben már inkább viccesnek hatott, mindenesetre sikerült legalább végig futva megtenni a távot, amiért ezúton is gratulálok magamnak. A tempóm nagyon változó volt kb. a hétperces és az 5:50-es közt, a terep- és árnyékviszonyoktól függően.
Végül pulzusmérős életem legmagasabb átlagával, 162-vel tettem meg a közel 11 km-t. A második kör emelkedőjén már minden bajom volt, szerettem volna egy picit a fűbe henteregi és hányni és Pécelt életem hátralevő részében messzire kerülni. A beígért vihar helyett izomból tűző nap pont odafeküdt az emelkedőkre, izzadtam, szenvedtem, és ez még nem is a nyár, de ebbe inkább ne gondoljunk bele. A félmaratonon 12-13 km körül beállt futótransz itt már az első ötös után megvolt, onnantól csak arra koncentráltam, hogy egyik láb-a-másik elé-egyik láb-a-másik elé-... és aztán vége volt, már csak egy hajrá a célkapu felé, ott legalább lejtett, a pulzusom minden létező küszöb felett, talán sosem vártam még ennyire célt.
Tetszett a terepfutás így elsőre, teljesen felrúgja azt az ismert és egyre jobban bejáratódó koordináta-rendszert, amiben normál körülmények közt a teljesítményem mérem. Az emelkedés-lejtés, a hepe és a hupa nem csak a tempót befolyásolja, hanem a pulzust, a síkon sosem használt izmokat és reflexeket, a koncentrációt, mindent. Szinte mintha egy másik sport lenne, nem is az a futás, amit hetente többször gyakorlok.
Jó volt, kell még ilyen, lesz még ilyen.
(És külön élmény volt Gregóval futni. A rajtnál egy másodperc alatt elzúzott mellettem és mire félholtan célba értem, már nyugisan lóbálta a lábát az árokparton - és nem, nem egy harcedzett terepfutóról van szó, hanem egy első versenyes, velem egykorú arcról, aki saját bevallása szerint március óta futogat, nagyjából hetente egyszer. A genetikát és a tehetséget láttam működés közben, élőben - mindazt, amit én mindenféle edzéstervekkel, okoskodással, stratégiával, önfegyelemmel próbálok helyettesíteni. Respect.)
