A célfotón épp az utolsó, ugrásszerű lépésemet kapták el, a kezeim ökölbe szorítva a magasban, az arcomon az öröm és az utolsó erőfeszítés keverékéből adódó vigyor/vicsorban - igazi közhelyes póz, amivel a futós kiadványokat szeretik illusztrálni.
Tetszik a fotó. Sikerült a félmaraton. Elégedett vagyok magammal. Szereztem egy életre szóló piros pontot a leckefüzetembe. Ennyi a lényeg.
Minden valamirevaló edzésterv azzal kezdődik, hogy igyunk eleget a verseny előtt. Hát én ittam. Vizet, turmixot, kávét, ami csak volt. Így történt, hogy odafelé a Margit-szigeten már meg kellett állnom egy bokornál, aztán Toi-Toi a rajt előtt, de hiába, végül ott találtam magam az első félmaratonom mezőnyében sodródva bármiféle izgalom vagy lelki rákészülés nélkül egyszerűen azzal a kényszerítő érzéssel, hogy már megint kurvára kell hugyoznom. Egyébként sikerült a 2:15-ös iramfutókhoz beállni, egy kicsit előttük indultam. Nagyon hamar behoztak és megelőztek, egyre távolabbról láttam a táblájukat - de az órám 6:20-6:30 körüli tempókat mutatott, szó nem volt arról, hogy megpróbáljam erőltetetten tartani velük a lépést. Elengedtem a gondolatot, nem volt nehéz, mivel a hólyagomat közben meg dupla erővel kellett tartanom. A szigeten megtett első kb. 5 km szar volt - végig azt nézegettem, hogy melyik bokornál tudnék kiugrani egy kitérőre, miközben itt-ott nagyon szűk volt a hely és zsúfolt a mezőny. Aztán ahogy kiértünk a városba, egy kicsit jobb lett a helyzet, és kb. 7 km-ig szinte repült az idő. Nem hallgattam zenét, nem kötötte le különösebben semmi a figyelmemet...egyszerűen csak elmúlt a félmaraton első harmada úgy, ahogy volt. Végre jött egy frissítőpont wc-vel, odanyargaltam és egy terminátor erejével téptem fel az első Toi-Toi ajtaját, amiből az ajtóval együtt majdnem kirepült egy rettenetesen mérges pucérfenekű nő is. Basszus, bocs. Azért sikerült elintéznem a dolgomat, ittam egy korty vizet, betettem a zenét és innentől kezdve éreztem úgy, hogy na jó, akkor most FÉLMARATON.
A rakpartokon meleg volt, de még nem zavaróan, ment a zene, figyelgettem a tempót az órámon, igyekeztem folyamatosan tartani, minden rendben volt. A Lánchídnál egy srác mellettem elejtette a magával vitt szőlőcukrait, "leesett a cukra" - gondoltam és ezen már akkor képes voltam röhögni magamban. A 12. km jelzést még csak szemből láttam a pesti rakparti fordító előtt, de akik elhaladtak mellette, valami olyasmit énekelgettek, hogy "már csak kilenc, már csak kilenc". Mire ezt az egyenletet matematikailag végigvezettem, már el is hagytam a 12-t. J.szembefutott, mosolygott, megnyugodtam, hogy ő is megvan. Innentől kezdett kicsit...szűkülni a világ, Mint amikor a Millenium Falcon belép a hipertérbe és a csillagokból ilyen fényes csíkok lesznek.
Az éhség sejtésének aprócska előszelére elkezdtem eszegetni a magammal hozott tubusos gélt: más körülmények közt rettentő szarnak találtam volna, de akkor és ott nagyon fontos volt. Végül asszem 3-4 adagot ettem, nagyjából el is fogyott a tubus. Az egyik frissítőpontnál már sportital is volt, a felét sikerült magamra locsolnom (nem álltam meg inni), és éreztem, ahogy elkezdi marni a pulzusmérő övvel felsebzett mellkasomat. Ez már a tömény rock'n'roll! - gondoltam. Nyomtam a 6:30 körüli ezreket, továbbra sem volt gond, annak ellenére, hogy ezzel a tempóval nemigen futottam az utóbbi fél évben huzamosan.
És eljött a 16. kilométer, onnan meg a nagy ismeretlen. A közönségben megláttam a tesómat (azonnal +10 energiapont), aki egy darabig követett is a kordonon kívülről és beszélgettünk egy kicsit. Asszem itt nyugodtam meg, amikor konstantáltam, hogy jé, félmaratont futok, elhagytam a 16. kilométerem, és tök nyugodtan beszélgetek valakivel. Akkor jöhet a narancs zóna. Felgyorsítottam egy kicsit, az óra 6:10 körüli ezreket mutatott, tempós volt, de még vállalható. Úgy lőttem be, hogy az utolsó 5 km-t ezzel már ki lehet bírni. Vissza is értünk a Margit-szigetre, elmentem a 20. km jelzés mellett és jöhetett az utolsó, piros hajrá. A 2:15-ös iramfutókat már a rakparton kiszúrtam és hosszú percek munkájával végül az utolsó km-re sikerült behozni őket. Lazák voltak, dumálgattak és folyamatosan biztatták a körülöttük futókat, hogy előzzék meg őket. Újabb +10 energiapont. Megelőztem őket. Nagyon fura volt belegondolni, hogy 2:15 alatt vagyok, de nem is nagyon foglalkoztam a gondolattal, hanem inkább próbáltam kipréselni mindent, ami még bennem van. A cél előtt felvillant, hogy basszus, most kurvára látni is fogják rajtam, hogy örülök és megcsináltam, aztán odaértem és bumm, egy pillanatra minden kiesett, minden hihetetlen volt és teljesen valószerűtlen, én és egy félmaraton, én és 21 km futva, nem, ilyen nincs. Valami félöntudatlan eufória egy töredékmásodpercre. Megcsináltam. Áthaladtam a chipszőnyegen, és egy pillanatra teljesen abszurdnak tűnt a gondolat, hogy máris vége, kész, meg lehet állni, nem kell tovább futni, vége.
Két óra, tizennégy perc, huszonnégy másodperc.
Megvan az első félmaratonom.
