Te jó ég.

Megnéztem a naptárat és fejszeként hasított belém, hogy HÁROM, azaz HÁROM hét van az első félmaratonomig, én meg kb. olyan edzettnek érzem magam, mint egy benyugtatózott háromujjú lajhár. Az elmúlt hetek időjárásának hála a múlt héten egyetlen métert sem futottam, de ami még rosszabb: eddig volt bennem egy olyan érzés, hogy fokozatosan építem magam a versenyre, látom magam előtt az utat és egyre jobb vagyok - és ez a néhány nap kihagyás elég volt ahhoz, hogy elveszítsem a fonalat és megint egészen kellemetlenül pudingnak érezzem magam. Fasz kivan az esővel, a frontokkal, a hóval, a pulzusommal, a vicek-vacak tempómmal, a Life 1 levegőtlen kardio termével és egyre jobban lerohadó gépeivel, mindennel. 

A héten eddig kettőt futottam, volt egy 6,6 km futópadon 137-es pulzusnál 7:50-es átlaggal - ezután érett meg bennem, hogy nem nagyon szeretnék futópadot látni egy darabig. Mentem már rajta sokkal többet is, de mostanra lett végleg elég. Ráadásul az alacsony pulzus ellenére nehézkes és nyögvenyelős és izzadós volt az egész.

Tegnap meg kimentünk a Margit-szigetre, a terv egy 172-178-as pulzus közti 10K-t írt elő. A pulzust nem néztem, azaz nem is tudtam komolyan venni, az előírt zónában jó ha pár ezrest tudnék futni (tényleg, mi van ha a terv is szar?). A prognózis 59:27 volt, ehelyett lett 1:03:47, 154-es pulzussal. Nagyjából ennyit tudok kihozni magamból, de ezt semmiképp nem 21 km-en: amikor megálltam a második szigetkör után, éreztem, hogy ennek itt van vége, pont. A tanulság, hogy a versenyen még viccből se indítsak 6:20 körüli tempóban, mert nem fogok elérni a célig.

Hát, ennyi. "Augen zu und durch".