A lényeg: 2:11:12 - új rekord. Tada.waw. Hát, pedig nem fogadtam volna magamra január végén, amikor még egy lépcsőn is csak két kézzel a korlátba kapaszkodva tudtam leevickélni hosszú percek alatt.
Ráadásul mintha én lettem volna az egyetlen őrült, aki mezítlábas cipőben nyomta: akárhogy nézegettem a lábakat végig az útvonalon, sehol egy Nike Free vagy valami hasonló. Talán több eszük volt, vagy ennyire nem érzi senki a tarahumara flow-t? Egy kicsit nálam is kockázatos volt a dolog: a cipő új, és 15-nél többet nem futottam még benne, azt is nagyobbrészt földúton. Beérkezés után olyan volt, mintha t-rexek használták volna fogpiszkálónak a lábaimat. Teljesen leamortizáltnak éreztem magam derékon alul, aztán ebből maradt a jobb bokában egy kis merevségérzet, meg nagyon durva izomláz a vádlikban, de összességében azt hiszem, minden oké (bár azóta még nem futottam és a héten a guggolásokat is kihagyom inkább).
De hé, letudtam egy félmaratont (egy kis túlzással) mezítláb.
Rohadt sok ember volt, és ezúttal nem csak az indulásnál, hanem egészen végig, még a célvonalat is egy komplett rajban léptük át (a célfotó jellemző: terminátorosan merev arccal átTÖRÖM a célt, miközben pont egy csápoló, rózsaszínbe öltözött mámi előz be és lopja el a show-t, de körülöttem meg mögöttem is épp befutó emberek mindenhol). A két szokásos BSI akadályt, a megbénuló tömegközlekedést és a toi-toi-ok előtt álló kilométeres sorokat kiiktattam: bicikli, bokor, ebben a sorrendben. Egyébként meg jó volt, inspirált, kell néha ez. A vurstlihangulattal, a reklámhegyekkel, a sipítozó bemondóval, a betyárnak meg nagymamának öltözött agyamentekkel, a mellettem rajtoló, ismerőseit szórakoztató modor tibivel ("minden fejben dől el!", "akkor kell futni, ha jól esik, haha!"), a pálya melletti hangszórókból 15 km után meglepően sok erőt adó ezeréves Bon Jovi számokkal, meg egésszel úgy, ahogy van. Érdekes, ahhoz képest, hogy nem futottam félmaratont egy éve (!), nem jött el 16 után az az érzés, hogy mostantól ismeretlen vidék és hosszútáv. Nyomtam tovább, magamban trollkodtam a körülöttem futókon (nekem ez ad lelkierőt), keep calm and félmarat on.
Az időzítés a következő volt: 1-16 km-ig 6:10 és 6:20 közti tempók, 17-nél egy érthetetlen bug: a leglassabb kili, 18-20 közt aztán valamivel 6 perc alatt, végül a 21. km 5:38-ban. Eszerint megint jól mértem fel a lehetőségeimet és rendesen ki tudtam hajrázni a végét. Az átlagtempó 6:13 lett, ez km-enként 11 másodperccel jobb, mint a tavaly tavaszi eddigi rekordom. Mindenesetre a kétórás céltól még ez is messze: ahhoz 5:41-es átlag kellene. A miheztartás végett: ez végig közel olyan sebesség 21 km-en át, amivel most az utolsó ezer méteren mindent beleadva, égigérő pulzussal, vörös fejjel lihegve végigrohantam.
Mindenesetre az eredmény igazolta azokat a jórészt spontán elképzeléseket, amik alapján az idei évet eddig futottam. Nem kell percre-méterre lebontott edzésterv, elég az edzéstervezés alapjaival tisztában lenni. Nagyjából tartottam egy kéthetes könnyű-nehéz váltást, távolságot nem céloztam be, csak az edzés időtartamát és a pulzuszónát találtam ki, azt is csak az adott héten vagy az adott edzés előtt. Hallgattam a testemre, nem vittem túlzásba a futást, de következetes és koncentrált voltam. Még csak résztávokat vagy fartleket sem futottam (az idén egyet sem). És érezhetően fejlődtem, nem keveset. Szóval csak így tovább, meg még ígyebb.
